Nem először kerül Magyarországon színpadra Lev Birinszkij darabja, a Bolondok tánca, melynek 1912-ben egyszerre tíz színházban volt világpremierje. A kilencvenes évek közepén a Szegedi Nemzeti Színházban adták elő, a dekád végén pedig a Szkénében játszotta az Arvisura Színházi Társaság, majd 2009-ben Pécsett is műsorra került. 2020-ban az Örkényben Vengrija kormányzóság lett az alapos átdolgozáson keresztülesett darab helyszíne, és 2016-ban a Szabadkai Népszínházban is játszották, méghozzá Sebestyén Aba rendezésében. Ez az előadás eljutott Magyarországra is, játszották a Városmajorban és a Tháliában, és ennek az újragondolt változatát mutatták be a Radnóti Színházban is 2024. október 19-én, szintén Sebestyén Aba rendezésében.
Akinek legutóbbi, sikeres munkája Az igazság gyertyái (Székely Csaba) című darab rendezése volt, melyet nagyra értékelt a kritika és számos díjjal elismert a szakma. „Sikerrecept” – ezt a címet adta Herczog Noémi az előadásról szóló kritikájának, nem véletlenül, hiszen a színpadon nem csupán magát a darabot láthattuk, hanem a színház működésére is rálátást nyerhettünk. Arra, hogy mi a siker receptje ma a színpadon: végy egy történelmi traumát, melyet elhallgatás övez. A szereplőid legyenek tipikus, de mégis egyénített figurák, a történelemben botladozó kisemberek. Legyen benne szerelem, ének, kórus, tangóharmonika, esetleg zenekar is, a zene csapjon át néha kakofóniába, és mindezt szórd be jó vastagon humorral. Az sem baj, ha bohózatba csúszik át a darab, a közönség sírjon, nevessen, rendüljön meg, edukálódjon. Hasonló masinéria működik a Bolondok táncában is, noha ezúttal a történelmi-társadalmi mondanivaló erősen háttérbe szorult a bohózati elemek javára.
Egy korrupt orosz kormányzóságban játszódik a darab, ahol hivatásos forradalmárok húzzák meg magukat, és noha semmiféle társadalmi mozgás nincs, az elöljáró mégis folyamatos zűrzavarról tájékoztatja az udvart. Jelentős pénzeket kap a helyzet kezelésére, melyek aztán a zsebében landolnak. A forradalmároknál jobban pedig senki sem vigyáz a rendre, hiszen ez az egyetlen kormányzóság nagy Oroszországban, ahol senki sem keresi őket, míg társaikat szibériai deportálás, kivégzés fenyegeti. A zsidó kereskedő, Goldmann (Pál András) házában isznak, ordítoznak, szónokolnak a forradalomról, melynek céljaival maguk sincsenek tisztában igazán. Sejtik, hogy nincs elég erejük a feudális világ megrendítéséhez, és hiába hoznak áldozatot. Ahogyan rajongott vezérük, a Mester, Lenszkij (Schneider Zoltán) mondja: az lehet életük és harcuk értelme, hogy minél zajosabban haljanak meg. A tudásuk könyvekből származik, és nincs sok kapcsolatuk azzal a közeggel, a néppel, melynek a felszabadítására törekszenek.
Tóth Ildikó és Simon Zoltán
Jól ábrázolja ezt az a jelenet, melyben Mása, az egyik forradalmár lány (Sodró Eliza) Nyikitával (Gazsó György) találkozik, aki úton-útfélen azt hangoztatja: „Atyuska, ne legyen velem igazságtalan!”. Azt azonban maga sem tudja megmondani, pontosan milyen igazságtalanság érte, hiszen kapott 23 rubelt Goldmanntól, aki magára vállalta a fia neveltetésének, iskoláztatásának terhét is, hogy a saját fia beférjen a kvótába, melyet a zsidó tanulók számára megállapítottak. A muzsik reflexe ösztönös: ő bármilyen ügyletből csak rosszul jöhet ki. Mását azonban könnyekig meghatja „a nép” panasza, és úgy mutogatja társainak az együgyű öregembert, mint valami egzotikus jószágot.
A kormányzó (László Zsolt) forradalmárnak áll, a forradalmárok a rendre ügyelnek, a kormányzó felesége a házukba fogadott Kozakov (Simon Zoltán) után rohangál, akit mindenki szán az asszony ragaszkodása miatt. Senki sem az, aminek és akinek látszik, ebből a helyzetből azonban nem egy komoly egzisztenciális tétekkel bíró konfliktus keletkezik, hanem néhol kínossá váló bohózat. A színlapon az áll, hogy társadalmi szatíráról van szó, és a rendező beharangozója is azt sejteti, hogy olyan kérdések kerülnek terítékre, melyek ma is aktuálisak: „Van-e esély manapság egy igazi forradalomra, társadalmi megújulásra? Mennyire tudtuk megőrizni igazi, eredeti jelentésüket a hétköznapi politikai csatározások során agyonhasznált egyetemes értékeinket jelölő szavainknak? Mit értünk ma demokrácia, szociáldemokrácia, liberalizmus, nacionalizmus, tolerancia alatt? Elfogadható-e, megbocsátható-e bármilyen mániákusan képviselt eszme, nemes idea nevében elkövetett erőszak? Milyen esélye van az erkölcsi és fizikai túlélésre a különböző hatalmi játszmáknak és a korrupt rendszereknek folyamatosan kiszolgáltatott kisembernek?”
Releváns kérdések ezek, kétségtelen, csakhogy esélyük sem volt érvényesülni. Szóba került ugyan a korrupció, emlegetve lett bizonyos luxusjacht (ez inkább szájbarágós), de ezeknél jóval nagyobb hangsúly esett a vígjátéki, sőt, bohózati elemekre. Ennek köszönhető például az a hosszúra nyúlt jelenet, melyben a férj és a szerető egymásnak dobálják a megunt asszonyt közös tangózás közben. Az sem világos, miért kell lecsapni azt a ziccert, hogy Goldmann látványosan a cselédlány (Kozma Veronika) tomporát gusztálja. Az embernek néha tényleg az az érzése, hogy a Szeszélyes évszakok egy-egy klasszikus bohózatjelenete pereg a szeme előtt.
Pál András és Gazsó György
Ez a benyomás tovább erősödik a második felvonásban, melyben egyre nagyobb a zűrzavar. Színlelt merénylet, a ravatalon feltámadó kormányzó, szerelmi konfliktus, mesterségesen keltett forradalmi hangulat, hazugságok, félreértések, az új kormányzó letartóztatása, majd Lenszkijként történő azonosítása a titkár által, aztán színre lép az igazi Lenszkij is – csupa klasszikus bohózati elem, melyek mellett a rendező által feltett kérdések tökéletesen háttérbe szorulnak.
A színészek azonban remekelnek. László Zsolt parádézik a kormányzó szerepében, fintoraival, mimikájával egy ügyefogyott, mégis fifikás, flegmatikus figurát kelt életre. A Forte Társulatból ismert Fehér László és a Miskolci Nemzeti Színház színésze, Simon Zoltán pontos, elegáns, vibráló játékot nyújtanak. Szegény forradalmárnők, Sodró Eliza és Sipos Vera tele torokból ordibálnak, és remekül hozzák az egzaltált, forradalmi lázban égő naivát. A többi forradalmár (Szirony Kornél, Juhász Tibor, Schneider Zoltán) alakja sem túl árnyalt; szónokolnak, kiabálnak, énekelnek. A kedves feleséget, Jelizavetát játszó Tóth Ildikó nem kap túl nagy teret a kibontakozásra: a szerelemre vágyó nő alakja kínosan nevetséges, de a színésznő hitelesen jeleníti meg a figurát.
Pál András túlzott, komikus gesztusokkal játszotta a zsidó kereskedőt, de minden bizonnyal ez volt a feladat. Martin Márta játszotta Balukina hivatalnoknőt, aki csupán néhány jelenet erejéig bukkan fel a darabban, de friss lendületet hoz bele. Új színfoltot jelent az idős, talányos mosolyú, higgadt, tapasztalt, a velejéig korrupt tisztviselő, aki rutinosan szedi ki a pénzt a hozzá forduló emberekből. Kozma Veronika mindkét szerepében szolgáló; az egyikben házsártosan kárál, a másikban mimikájával kifejezésre juttatja véleményét a kormányzó házában történő szerelmi bonyodalmakról, melyeknek szemtanúja. Porogi Ádám titkárfigurája pedig egyszerűen lenyűgöző. Minden hájjal megkent, simulékony karakter, mintha csak egy börleszkfilmből lépett volna ki.
Porogi Ádám és László Zsolt. Forrás: Radnóti Színház. Fotó: Dömölky Dániel.
A börleszkszerűséget erősíti az is, hogy a szereplők arca fehérre van maszkírozva, a stilizáltság, elemeltség jelzésére. A jelmez Ignjatovic Kristina munkája, akinek jól sikerült érzékeltetnie a hivatalos fensőbbségek és a forradalmárok státuszát is az öltözékükkel. A díszlet gyakorlatilag ugyanaz, mint a szabadkai előadásé, melyben szintén Bartha József dolgozott, aki egy jól funkcionáló, sokoldalúan kihasználható teret hozott létre, és remek megoldás a cserepes növények jelenléte is, melyek sok jelentést, szerepet kaptak az előadás során. Móser Ádám tangóharmonikával kísérte végig a darabot, melynek zenéjét Cári Tibor szerezte.
A rendezés profi munka. Minden részlet a helyén, minden hatás kiszámított – csak éppen a torka véres mégis. Mert nem derül ki, mire fut ki az egész hajcihő, mit mond nekünk ma Birinszkij darabja. Az előadásnak voltaképpen nincs tétje, nem kockáztat semmit. Van móka, kacagás, bohózat, ármány, szerelem, ének, tánc, tripla finálé az Internacionáléval, az Ocsi csornijével, a Hava Nagilával. Aztán egyszer csak vége, függöny le. Semmi sem oldódik meg, semmi sem záródik le, egyszerűen csak véget ér az előadás. Kész, pász.
Bolondok tánca a darab címe, s valóban, bolond itt mindenki. Bolond időkben játszódik, amikor muszáj megbolondulni mindenkinek. Az orosz irodalomnak vannak eszközei e világ- és létállapot ábrázolására, és a néző vár is egy kis gogoli groteszket, abszurdot, de hiába, pedig akár kínálna is lehetőséget erre a darab. Ehelyett a masinéria profi működését láthatjuk, pontos recept szerint.
Az előadás adatlapja a színház honlapján, itt található.