Macuie Maszasi mögött már sikeres könyvszerkesztői pályafutás állt – együtt dolgozott például Murakami Harukival, akinek nevét jól ismerjük itthon is –, amikor a 2012-ben megjelent A vulkán lábánál című regényével szokatlan módon elsőkötetes szerzőként nyerte el a nagy presztízsű Jomiuri irodalmi díjat. Keresgéltem interjúkat: vajon honnan jön Macuie építészet iránti érdeklődése, sőt alapos tudása? Egy beszélgetés összefoglalójából az derül ki, hogy építész szeretett volna lenni, de időben rájött, hogy nincs hozzá elég tehetsége. Állítása szerint a könyv megírásához saját szerkesztői pályafutásának tapasztalatai jelentették az elsődleges forrást.
A hely és az idő: Japán, 1982. A könyv címe a történet helyszínére utal: a Tokiótól 150 kilométerre nyugatra található aktív vulkánra, az Aszama-hegyre. A hegy lábánál fekvő (mivel nem találom a térképen, sejtésem szerint fiktív) falu, Aoguri művészek lakta villanegyedében áll a „Nyári Lak” (angol fordításban a könyv a The Summer House címet kapta), ahova a tokiói Murai Tervezőiroda nyaranta átteszi székhelyét. Az egyes szám első személyű elbeszélő, a pályakezdő Szakanasi Tóru szemszögéből ismerjük meg példaképét, az idős mestert, (a valóságban nem létező) Murai Sunszukét, a „professzort”, akinek irodájába felvételt nyer, s ezzel régi álmát teljesül be. Tóru szelíd és ambiciózus, munkára kész, nem okoz neki különösebb gondot a beilleszkedés, ami ráadásul többhetes együttlakással jár együtt a kollégákkal a Nyári Lakban. A ház kényelmes, de Tóru a könyvtárszobában alszik, és közös az élettér, ahol szabályos ritmusban, a házirend szerint zajlik az élet: munka, bevásárlás, főzés, étkezés, kertészkedés, de ugyanígy a mindennapok természetes része a pihenés, a kandalló mellett ücsörgés, beszélgetés, olvasás, zenehallgatás is. A tervezőiroda összeszokott csapat, mindenki tudja a dolgát: „Két-három hét elteltével rájöttem, hogy a Murai Tervezőiroda munkája olyan áttekinthető, akár egy épület tervrajza. Nem voltak indokolatlan utasítások vagy felesleges erőfeszítések, ami azt jelentette, hogy folyamatosan résen kell lennem.” Tóru nyitott szemmel-füllel jár és szívja magába az épített és természeti környezet szépségeit. Nagy fakopáncs, álarcos meggyvágó, éjkék légykapó, fekete rigó, nárcisz légykapó; kacurafa, japánbors, osmanthus, viola tricolor – a kamaszkorában madarászó építész nem mulasztja el megfigyelni és pontosan megnevezni az időjárási viszonyokat, a madarakat, a növényeket. Ugyanilyen figyelemmel közelít a házak, az épített tér megismeréséhez és az alkotómunkához is. Tapasztalt kollégáitól nemcsak a ceruzahegyezés legjobb technikáját, vagy a tűzrakás trükkjeit sajátítja el, hanem az együttműködést, szakmai etikát. Közben pedig titkos szerelmi viszonyba kezd a zongorista Marikóval, a professzor unokahúgával, aki részmunkaidős az irodában, és a hétvégéket családja lenyűgöző villájában tölti. Kiváltságos, jómódú környezet ez, amelyben kétségtelenül jólesik megmártózni, és érdeklődve figyeljük, ahogy a szereplők személyisége – több izgalmas női karakter is van – és egymáshoz való viszonya apránként kirajzolódik.
A történet központi motívuma az iroda aktuális, különösen nagy kihívást jelentő feladata: indulnak a Kortárs Nemzeti Könyvtár tervpályázatán. A Murai által érezhetően nagyon akart siker, a főmű megalkotásának vágya és a közeledő határidő fokozatosan növeli az iroda légkörének feszültségét, ahogy a vulkán újabb kitörésének valószínűsége is fokozódik, és átélnek egy hosszabb áramszünetet okozó tájfunt is.
Azt vettem észre magamon, hogy amikor nehéz az élet, amikor túlságosan feszült vagyok, iszonyúan jól esik – leginkább filmek révén – a távoli Japánba menekülni, nyugalmat, lelassulást keresve (ilyen például a Tökéletes napok című Wim Wenders-film vagy az Asura című minisorozat Kore-eda Hirokazu rendezésében). A Magvető Kiadó ajánlója is a kötetnek ezt az erényét emeli ki: „Miért olvasd el? Mert Macuie Maszasi könyve segít lelassulni, és mert néha nagyon jól tud esni egy klasszikus, lassú, meditatív történet, amelynek van eleje, közepe és vége.” Engem, mint építészetet kutató művészettörténészt azért is vett le azonnal levett a lábamról ez a könyv, hogy az építészetről (is) szól! Oldalakon át olvashatunk Frank Lloyd Wright valóban regénybe illő életéről és világhírű házairól, szó esik a MoMA építészeti kiállításairól, megtudjuk, miért jelentős épület a koppenhágai városháza és Erik Gunnar Asplund stockholmi könyvtára, milyenek Alvar Aalto és Arne Jacobsen székei. Macuie teljesen természetesen keveri a valóságot a fikcióval – olvasás közben nem is végeztem tényellenőrzést, sodortak magukkal valódi és kitalált épületek élményszerű leírásai.
Az építészet még mindig valahogy száraz és megközelíthetetlen terepnek tűnik a kívülállók számára. Pedig egyrészt senki nem kívülálló („senki sem csukhatja be a szemét az építészettel szemben, amely a városi élet színterét alkotja, és ráüti az ember kézjegyét a tájra.” – írja Bruno Zevi Az építészet megismerése című alapművében). Szomorú, hogy itthon még mindig ott tartunk, hogy új épületek átadásáról szóló hírekben sokszor meg sem említik a tervezőket, és a közoktatásból lényegében hiányzik a művészettörténet, az épített környezeti nevelés, „Az lenne az igazán csodálatos, ha egy középületbe belépve a látogatók annyira otthon éreznék magukat, hogy arra is kíváncsiak lennének, vajon ki és mikor tervezte!” – mondja Murai professzor. Az építészet megtapasztalásához nem kell érteni a szerkezetet és nem kell hozzá szakszókincs, mert az épített tér, amelyben élünk, amelyet megélünk, állandóan hat ránk, akkor is, ha magunkban ezt nem tudatosítjuk. Az atmoszféra kérdése egyébként ma nagyon kurrens kutatási témája az esztétikának és az építészetnek is.
A Vihar Judit fordításában megjelent könyv tulajdonképpen ismeretterjesztő funkciót is betölt: Macuie egyértelműen komoly tudással rendelkezik az építészetről és abba a nem túl távoli múltba visz el, amikor a tervezés még analóg módon, papíron, ceruzával, csőtollal zajlott – és amikor a világ különösen odafigyelt a japán építészetre. Bognár Botond 1979-ben megjelent könyve, a Mai japán építészet minden magyar építész könyvespolcára odakerült, mert „Japán ma az építészet legizgalmasabb színpada.” Ez az állítás, bár szuperlatívusza talán túlzás, máig érvényes, több Pritzker-díjas japán építész is van. A szereplők párbeszédeiben olyan alapkérdések merülnek fel, mint hogy „mi a legnehezebb egy ház tervezésében?” Az építész „tervezhet anélkül, hogy erre bárki kérné?” „Hívhatjuk-e építészetnek azt, ha az épületnek csak tervrajza van, de soha nem építették fel? Lehet-e valaki építész befejezett épület nélkül?” Biztos vagyok benne, hogy a szerző olvasta például Juhani Pallasmaa A bőr szemei című, az építészet multiszenzoriális megközelítését hirdető revelatív esszéjét. Pallasmaa szerint „a kilincs az épület kézfogása.” „A kilincsek íveltek, hogy kényelmes fogás essen rajtuk, a teakfa tapintása sima. Miután jó néhányszor megmarkoltam, mintha kezet ráznék valakivel, és megkocogtattam a felületét, amelyet egyetlen éles perem sem határol, lerajzoltam az ívét a füzetembe.” – írja Macuie. Ahogy bizonyára Proust olvasása is maradandó élménye a szerzőnek: „Sietve a szájamhoz emeltem a teáscsészét. Úgy tűnt, a scone íze és a múlt emléke egyszerre hatottak rám.”
Macuie prózája takarékos és lineárisan építkező, rövid mondatokat ír. Visszafogottsága mellett sok, finoman megmutatkozó érzelem is van benne, és a szöveg nyelvezetének sajátos ízt ad, ahogy a tömör mondatokat építészeti szakkifejezésekkel, a környezetet leíró növény- és madárnevekkel fűszerezi. A forma és mondanivaló összhangban van („less is more”), az olvasót hamar berántja a hangulat és viszi magával. A Nyári Lak és Mariko családjának villája mellett bejárjuk az idős írónő, Nomija Harue otthonát, aki egyedi könyvtartót rendel az irodától, a festőművész Jamagucsi Genicsiró Murai-tervezte műtermét, ahova nemrégen betörtek, és az Európából hozott növényekkel gazdagított kertet gondozó Fudzsiszava asszony házát, akinek több köze van a professzorhoz, mint elsőre tűnik. Otthonosan mozog Európában Tóru fiatal kollégája, a bútorspecialista Ucsida is, aki Párizsban járt középiskolába. Ő az irodából való kilépésre, az önállósodásra készül, és egy ideje már legyeskedik Mariko körül. Mindezt a háttérből figyeli a fiatal, mindig derűs irodavezető, Jukiko, és talán ő is megkapja majd az élettől, amire vágyik.
Az utolsó fejezetben huszonkilenc évet ugrunk előre az időben – pillanatkép arról, kinek hogyan alakult a pályafutása, a magánélete. A történet tartogat drámai fordulatokat – ezeket most nem leplezem le. Akinek sikerült felkeltenem az érdeklődését, annak jó szívvel ajánlom.
A könyv adatlapja a kiadó honlapján itt található.