A Magyarországi Bábszínházak 16. találkozóján a más, a kilógó válik hőssé az előadásokban: a legkisebb, de legkedvesebb lány, a leggyengébb, ugyanakkor a legbátrabb kiflicsücsök, akik éppen különcségüknek vagy különlegességüknek köszönhetően keverednek kalandokba és nyerik el jutalmukat.
Az említett legkisebb lány válik hősévé a Színház- és Filmművészeti Egyetem bábszínész osztályának előadásában, az Erzsókában. A történet a Békakirály, A Szépség és a Szörnyeteg és a Jávorfából furulyácska mesék sajátos elegye, melynek kivitelezése magán hordozza rendezőjének, Fabók Mariannak a stílusát. A népies nyelvezetet idéző mesemondásba modern tánckoreográfiát idéző mozgáselemek keverednek. A fiatal legényt békává változtató boszorkány mágiája a feketeszínház technikájának köszönhetően megelevenedik: repülő seprűk és titokzatos főzetek lebegnek a színpadon. A legkisebb lány, a jószívű Erzsóka különlegességét az előadás a báb és színész oppozícióval is érzékelteti: míg a békából legénnyé váló ifjú és az őt megszerető Erzsóka óriásbábként jelenik meg, ezzel is hangsúlyozva összetartozásukat, addig a kegyetlen idősebb nővéreket és a legkisebb gyereküket nem értő szülőket maszkos színészek formálják meg.
A közös mesélés élménye bármilyen távolságot áthidalhat. Segíthet akár két egymástól távol lévő(nek tűnő) generáció számára, hogy közelebb kerüljön egymáshoz, akár a Kolibri Színház Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza című előadásában. Keresztesi József rímekbe szedett ínycsiklandó meséje egy Kádár-kori lakásbelsőben jelenik meg, ahol a nagymama és lelkes unokája a közös játékon keresztül kedvenc süteményeik segítségével játsszák el a bátor kiflicsücsök, illetve a félelmetes Vérpuding és Csokis Minyon hercegnő történetét. A különféle bábtípusok (kesztyűs báb, mágneses papírbábok) és a széthajtható díszlet kreatív használata, illetve az unokát alakító Fehér Dániel sodró alakítása alapvetően dinamikus előadást hoz létre, ám a ritmust gyakran megtörik az indokolatlannak tűnő dalbetétek: míg a közös mesélés élménye bevon, a zenélés elengedi a figyelmet.
Jelenet a Mesebolt Bábszínház Szegény Dzsoni és Árnika című előadásából
A meséléshez nem szükséges egy térben lenni, elég egy jól kitámasztott telefon, és nincs szükség különleges eszközre, elég egy félig berendezett lakásbelső néhány tárgya, hogy megelevenedjenek a szereplők, majd magával ragadjon a történet. A Mesebolt Bábszínház Szegény Dzsoni és Árnika előadása tárgybábjáték bravúrjának is tekinthető: a tárgyak látszólag esetlegesen kerülnek elő az Apát/Mesélőt alakító Lukács Gábor zsebéből vagy a lakás fiókjaiból, hogy a mese egy-egy karakterét vagy eseményét illusztrálják, ugyanakkor a finom részletek kidolgozott rendszerbe illeszkednek. Az idősödő és bölcs Östör király méretes, fehér porceláncsészeként jelenik meg kis aranydíszítéssel, leánya, Árnika már jóval karcsúbb, díszesebb, míg a világot járó Dzsoni, a legszabadabb ember egyszerű, de strapabíró bögre képében tűnik fel. Lukács Gábornak mintha legalább hat keze lenne: tökéletesen kihasználja a díszlet és a tárgyak adta lehetőségeket, miközben videóhívásban távol lévő kislánya (akinek hangját Varga Bori kölcsönzi) elé varázsolja Lázár Ervin ismert meséjét. Az előadás lendülete és képi kidolgozottsága magával ragad és nem ereszt.
De mégis honnan merítenek erőt a mesék pici hősei, hogy megküzdjenek a náluk nagyobbakkal? Erre a kérdésre keresik a választ a Bóbita Bábszínház Lenka és Palkó előadásának általános iskolás hősei. Mind Lenka, mind Palkó visszahúzódó, saját fantáziavilágukban elmerülő gyerekek, akiket sem a „menőséget” értékmérőnek tartó osztálytársaik, sem a tanításba teljesen belefáradt tanító néni nem ért meg, így kezdetben csak játékos természetű szüleikre támaszkodhatnak. Cseri Hanna rendező a legkisebbek számára is érzékletes módon ábrázolja az iskolai csúfolódások felszínességét (a csúfolódó osztálytársak és a vérmes tanárnő is sztereotipikus szereplők), hogy ezzel is a gyerekek belső világának és rejtett értékeinek fontosságát hangsúlyozza. A mese során a kreativitás és a közös fantázia felé fordulás segíti a gyerekeket abban, hogy megnyissák kezdetben zártnak hitt tereiket egymás felé, majd barátokká váljanak. Az üzenethez illeszkednek Virág Vivien bábtervei is: a főszereplők bunraku bábjai a csúfolt tulajdonságokat karikatúraszerűen hangsúlyozzák (Lenka duciságát nemcsak a testének, hanem hajának kereksége is kiemeli, míg Palkó könyvek iránti szeretetét vékonysága mellett hatalmas szemüveg érzékelteti), míg a két gyerek fantáziavilága kezdetben különálló, végül összeolvadó színes gyerekrajzok formájában jelenik meg.
Kit tekinthetünk különcnek? Aki eltér a megszokottól vagy aki belesimul a mindennapokba? És ki határozza ezt meg? A Ciróka Bábszínház Tóték című előadása a különcség kérdésének hatalomtól való függését tematizálja. A dráma a hatalom dinamikájának és változásának ívét rajzolja fel, ahogy kezdetben az Őrnagy furcsaságai megdöbbentik és megijesztik a Tót családot, majd fokozatosan behódolnak neki, míg végül a köztiszteletnek örvendő Tót viselkedése válik furcsává. Szikszai Rémusz rendezésében ezt az ívet a báb – színész oppozícióval ábrázolta: az előadás elején az Őrnagy aprócska bunraku bábként jelenik, hasonlóképpen ahhoz, ahogy a drámában a Tóték az Őrnagyot kicsinek és jelentéktelennek látták, majd ahogy fokozatosan átveszi az uralmat, eltűnik a báb és megformálódik az autoriter katonatiszt Lendváczky Zoltán alakításában. A hatalomátvételnek megfelelően fokozatosan tűnik el Fülöp József mint Tót, hogy előkerüljön a báb. Az erőviszonyok változásait tükrözik Hoffer Károly díszletei is. Tóték kedves, kezdetben idilli otthonának falairól és tárgyairól kiderül, hogy pontosan ugyanolyan anyagból készültek, mint a gyötrelmeiket okozó dobozok, ezzel is előre jelezve a behódolásukat, ám az előadás végére ez a világ eltűnik a házat és az életüket is elborító dobozhalmok között.
Jelenet Lázár Helga Put the roots down… című előadásából. Fotók: Éder Vera. A képek forrása: Magyarországi Bábszínházak Találkozója
Az ember létének különcségét tematizálja a szombati és vasárnapi program két ábrázolásukban talán „legkülöncebb”, ugyanakkor legkülönlegesebb előadása. Lázár Helga [1] put the roots down [2] then push them deep into the ground – D.I.Y. kivándorlóknak és az ESZME Reburn the cathedral című performanszai középpontjában az ember elmagányosodása áll. Lázár Helga előadásának a főszereplőjévé ő maga válik, aki a kivándorlás, otthontalanság, otthonlét kérdéseit tematizálja, ezzel szemben Kovács Domokos rendezésében az ember mint önmagát magányossá tevő lény áll. A Reburn the cathedral az ember kapcsolódásra való sikertelenségét mutatja meg. Egy üres, kiégett térben öt táncos száraz faágakat vagy csontokat idéző tárgyak között mozog. A táncosok elmozdulnak egymás mellett, összeérnek, támasztani próbálják egymást, de csak kezdetben. Hirtelen a csontok megelevenednek, állatalakká állnak össze, aki szökni vagy szabadulni próbálna. A küzdés, az elbukás, a különcök letörése és csapdába ejtése tematizálódik, ahogy a táncosok hol leszorítják, hol felemelni próbálják az állatot. A vadság, a tombolás itt nem megengedett, a kitörni próbáló Podlovics Laurát társai újra csatarendbe állítják, míg végül mind egyformán mozognak, akár a marionettek. Egymástól távol, elhidegülve.
Míg Kovács Domokos rendezése az ember pusztító és önpusztító folyamatait mutatja meg egy elmagányosodott világban, addig Lázár Helga a kapcsolódás lehetőségeit keresi egy látszólag nem kapcsolódó világban. A táncosnő előadásában önmagát teszi bábbá, aki küzd az otthonához, a múltjához rögzítő kötelekkel, miközben ezzel párhuzamosan egy idegen világban igyekszik boldogulni. Beletekeredik a kék-piros zsinórokba, majd kitekeredik belőlük, amelyek, akár a Mátrix pirulái, választást kínálnak neki: az egyik az új világba, a másik haza vezet. Úgy játszik a drótjai által földhöz kötött marionett képével, hogy az nem válik túlhasználttá, akrobatikus mozdulatait rövid önreflexiós betétek színesítik. Egy önkeresés folyamatának lehetünk tanúi a színpadon, ahogy saját különcségének kérdéseit kutatva a táncos rájön, hogy saját gyökértelenségének is vannak gyökerei.