A pedagógia évtizedes viszonylatban emlegetett alapvető kihívása a kánonképzés, amit ugyanannyira határoz meg a mit, mint a hogyan kérdése: melyek azok a művek, amik nívójukkal (legyen az esztétikai, kultúrtörténeti, korszakot meghatározó minőség stb.) helyet követelnek a curriculumban, és hogyan tehetők hozzáférhetővé olyan generációk számára, melyek merőben más referenciák mentén, egy átmediatizált, működését és jellegét tekintve eltérő közegben szocializálódtak? Az egyik – és Magyarországon ma is uralkodó – gondolat, hogy a nemzet nagyjainak munkásságát elsősorban önmaga teljességében kell láttatni, azaz a verset, drámát, novellát, regényt olvasni, majd a legfontosabbakat memoriterként fejből kell(ene) tudni. Ehhez társulnak kiegészítésként, szemléltetésként, mélyítésként (akár helyettesítésként) az adaptációk, melyek az esetek többségében szándékuk és rendeltetésük szerint hűen reprezentálják az eredetit: hisz a legfontosabb aspektus az, hogy az adott mű sértetlenül, gondolatiságát tekintve intakt módon jelenjen meg egy másik médium közvetítésében/köntösében.
Különösképp komplikált feladat ez akkor, ha egy időben távoli, nyelvezetét tekintve is kihívást jelentő műről van szó. Ilyenkor az a szempont is nagyobb hangsúllyal esik a latba, hogy meg lehet/meg kell-e tartani a forrásszöveget, vagy az üzenet átadásának érdekében kisebb-nagyobb módosítások árán próbáljuk a mű szellemiségét modernizálni. A „nemzetegyesítő”, a magyar néplélek kollektív vizualizálóiként hivatkozott Jankovics-, vagy a Dargay-animációk ebben következetesen egységes álláspontot képviseltek: betűhíven, legfeljebb kihagyásokkal érdemes animációra fordítani csodált szerzőink alapanyagait.
Dargay ugyanezen elv mentén szerette volna elkészíteni Vörösmarty Mihály Tündérszép Ilona és Árgyélus átiratának animációs feldolgozását, ám ez gazdag életműve alatt nem valósulhatott meg. Azonban a mester fiókjában ott pihent a Csongor és Tünde képes forgatókönyve, melyhez özvegye, Henrik Irén keresett alkotókat. Így 2021-ben indult az a folyamat, melynek végén az áhított álom valósággá vált – még ha nem is teljesen abban a formában, ahogy azt ő képzelte, hiszen a Máli Csaba és Pálfi Zsolt rendezésében készült film az eredeti sorait prózaként, a célcsoport igényeihez illeszkedve egyszerűsített nyelvhasználattal adaptálja. Ezáltal a targetált közönség még csak nem is az a 15-16 éves korosztály – akiknek egyébként is kötelező Vörösmarty klasszikusa -, hanem az irodalom világával ismerkedő, általános iskolás gyerek.
Persze az elképzelés papíron nem a kizárás, hanem a nyitás szándékával valósult meg: azzal, hogy egy-egy elsajátítandó szöveg egyszerűsített, mesés formában már korán megjelenik a fiatalok kollektív vetítővásznán, később könnyebbé válhat az eredeti mű befogadása. Bevezetésre („előrágásra”) kerül a lecsupaszított üzenet, majd az értelmezési horizont középiskolában már meglévő tudás alapján tágul ki a korabeli kifejezésekből építkező klasszikusra.
Már azzal kapcsolatban is megoszlanak a vélemények, hogy érdemes-e aktualizálni a 18-19. század irodalmát, ám a nemes, segítő szándék létét nehéz lenne tagadni. Ehhez tartozik még az a tényező is, hogy a formai váltások mellett maga a történet is jelentős átírásra került, melyet az alkotók szerint dramaturgiai döntések indokoltak. Persze az esszenciát (nagyrészt) igyekeztek megtartani: a Csongor és Tünde a szerelem és a boldogság szüntelen kereséséről szól, melyhez vezető út ármányokkal teli próbatételekkel van kikövezve. A változtatások inkább elemeiben keresendőek: Ledér nem Vörösmarty leiratát és nem is a Dargay által rajzolt verziót idézi, a boszorkány szálában is találunk kisebb-nagyobb változtatásokat, a kaland időrendisége is némileg eltér, de talán a befejezés tekinthető sok változtatáson átesett csomópontként, mivel ott számos aspektus vagy elsikkad, vagy módosításra kerül (Tünde képességének elhagyása, Csongor végső megkísértése és választása stb.).
Mivel a történetet számos helyen a fiatalabb generációk ízlésvilágához igazították, az idősebb közönség bevonását a narratívára rakódó konnotációkban ragadták meg, melyek kereszthivatkozásokkal, klasszikusok megidézésével bővítik a film értelmezési horizontját: Dargay fekete-fehér keretes szerkezetben jelenik meg kutyájával, számos képi és szöveges referencia (legyen szó Vukról, Vörösmarty vagy Petőfi sorokról, szólás-mondások újragondolásáról stb.) hoz új dimenziót az alaposan letisztított cselekménybe.
Jelenetek. Forrás: mafab.hu
A Csongor és Tünde tehát amellett, hogy az alapmű át- és újra értelmezésével leszállítja a belépési küszöböt, szükséges kompromisszumokat köt. Ide sorolható a Toldihoz és a Kojot négy lelkéhez hasonlító látványtervezés is, melyből inkább a formákat kölcsönözi, mintsem a stílust. A tradicionális, korábbi Dargay- és Jankovics-munkákra jellemző rajzfilmes hatás szinte teljesen eltűnt: hiába készült kockáról kockára „kézzel”, a végeredményen mindez kevéssé látszik. A Kojot négy lelke elmosott kontúrjai helyett éles, már-már gépies vonások dominálnak, ezáltal a „kisebbeket jobban megszólító” cartoonos hatás jellegében megidézi Dargay rajzait, ám az összképet figyelve élére vasalt, steril animációt kapunk. Ezt az elvet erősíti a Csongor és Tünde vizualitása is: nincsenek álomszerű jelenetek, víziók, játékos, tartalmat mélyítő képi metaforák vagy szimbólumok. Minden kép a történések elsődleges jelentését illusztrálja, mely szintén beleillik a kisebbeket megszólító koncepcióba, viszont mindez azt is jelenti, hogy az alkotók lemondtak a magyar animációs hagyományokat jellemző képi komplexitásról. A kitűzött cél ettől még teljesülhet, és nagyrészt teljesül is: az adaptáció által a Csongor és Tünde olyan korosztályok számára is hozzáférhetővé vált, akik a film nélkül csak évekkel később találkoztak volna Vörösmarty drámai költeményével. A kérdés inkább az, hogy a befogadhatóság oltárán feláldozott komponensek hiányában 14 év felett mit ad a daliás királyfi és a meseszép tündér története.