A kortárs brit drámaíró, Martin Crimp alapötlete, hogy Rostand verseit nem újrafordítja, hanem a kortárs lírává, slam poetryvé, rappé transzformálva adja Cyrano szájába, nyelvileg újraalkotva a – cselekményét és szerkezetét tekintve egyébként nem radikálisan átírt – darabot. Ha e koncepciót bárki bármely más nyelvre kívánja adaptálni, akkor maga is a rostandi nyelv újraalkotására vállalkozik. Vagyis Crimp szabad adaptációjából önnön szabad adaptációját hozza létre. Így aztán hiába jelöli meg a színlap szerzőként a brit írót, a Budaörsi Latinovits Színházban gyakorlatilag a szövegkönyvet a Crimp-adaptáció és Várady Szabolcs-féle Rostand-fordítás figyelembe vételével elkészítő Závada Péter átiratát nézhetjük.

Az alapkérdés persze az, kell-e, illetve lehet-e újraalkotni a Cyrano nyelvét, líráját? Ami elvben nem kérdés, hiszen a színházi jelen idő folyamatosan igényli az újrafordításokat, amelyek bizonyos mértékig mindig a nyelv újrateremtését jelentik. Csakhogy a Cyrano éppen a nyelvében él. Úgy értem, színpadi sikerét elsősorban Rostand költészete, bravúros verselése, a magyar színpadokon pedig Ábrányi Emil virtuóz fordítása garantálja. Bár a vissza-visszatérő reprízek láttán nem maradtak el azok a kritikák, amelyek szóvá tették, hogy az Ábrányi-féle verselés eluralkodik mindenen, s egy új, szikárabb fordítás jobban szolgálná az árnyaltabb karakterépítés és cselekményvezetés érdekeit, én ezt mindig tévedésnek gondoltam. A dráma karakterei ugyanis nem különösebben árnyaltak (az egyetlen kivétel maga a címszereplő), cselekménye nem bonyolult, viszont a szentimentalizmustól mint hatáseszköztől nem óvakodik a szerző, míg társadalmi kérdésekről csak a közhelyek szintjén beszél. Vagyis ha nem fogadjuk el, hogy ez a darab elsősorban a nyelvében, a nyelvén keresztül él, és ez a nyelv a vers, akkor valószínűleg felesleges eljátszani. (Aligha véletlen, hogy a naturalista megközelítések jórészt éppúgy elkerülték színpadjainkon a Cyranót, mint a művészszínházi verziók; a kevés kivétel – mint például a Nemzeti Színház 2016-os, David Doiashvili rendezte bemutatója – erős kételyeket ébresztett.)

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne lehessen mai, érvényes, Ábrányiéval egyenértékű fordítást készíteni (hogy Várady Szabolcs másfél évtizede készült, remek versei nem váltak közismertté, annak egyik okát talán a darab bemutatóinak fogyatkozó számában is kereshetjük). De az biztos, hogy az újrafordítás célja nem lehet az, hogy szikárabbá tegye a drámát, így próbálva izgalmasabbá változtatni az egyes szituációkat, illetve karaktereket. A Crimp-ötleten alapuló Závada-féle átirat egyszerű és némiképp szokatlan koncepciója szerencsés módon éppen az, hogy az új sorok nemcsak formájukat tekintve kortársiak, de lépten-nyomon reagálnak a mai magyar valóságra – miközben a szerző nem próbálja a cselekmény minden egyes elemét a mának megfeleltetni. Vagyis Cyrano és társai francia kadétok, akik háborúba is mennek, a nézőtéren Richelieu bíboros ül, Christian pedig éppúgy a fronton esik el, mint Rostandnál. Ám maga a Závada-szöveg folyamatosan a máról szól, nemcsak formáját, hanem tárgyát tekintve is, ahogy az a slam poetryhez illik. A hangnem a legtöbbször szatirikus, ironikus, és az sem véletlen, hogy sokszor reagál a művészetek helyzetére; a sokat emlegetett Richelieu kulturális téren is élet-halál ura, De Guiche sem csak aljas szerelmi vetélytárs, hanem pozíciókkal, kitüntetésekkel és egyebekkel labdázó kultúrkorifeus is, a végére pedig a derék Lignière is színházigazgatóvá avanzsál, elvégre a gyermekeknek is élni kell valamiből. De mindemellett esik szó bőven liberális értelmiségi hóbortokról, bio-őrületről, irodalmi divatok etalonná emeléséről és a mindenféle trendekhez való szolgai igazodásról, idegesítő kultúrsznobizmusról, egyebekről. Olyannyira, hogy a Cyranót és Roxane-t körülvevő kör tagjairól akár A mizantróp Célimène holdudvarát képező alakjai is eszünkbe juthatnak – még ha Závada szereplői szerethetőbbek és egyénítettebbek is. Vagyis a szöveg más koordinátarendszerben helyezi el a szereplőket, mint a cselekmény, és a kettő együtt érvényes: Cyrano slammer és kadét, Roxane epekedő nő és sznob bölcsészlány stb. Lehet, hogy lesznek, akik ezt a kettősséget mint feloldatlan ellentétet róják majd fel – én viszont azt látom, hogy ez a törekvés nemcsak működőképes, de fedi az eredeti szerzői szándékot is. Ha másképpen is, de ugyanúgy a vers itt az úr, mint Rostandnál. Závada Péter pedig tényleg ura a versnek: parádés sziporkák, bravúros blődségek váltakoznak igazán szép, lírai sorokkal, a monológoknak éppúgy lehengerlő sodrásuk van, mint a dialógusoknak.

Koós Boglárka

A színházi bemutató elvben akár rá is játszhatna a textus és a cselekmény pozicionálása közötti ellentétre. A budaörsi előadás rendezője, Pelsőczy Réka viszont ezt természetes adottságnak tekinti; a rendezés meghatározó elemei a szöveg mind hatásosabb érvényesítését szolgálják, többnyire a teátrális helyzetet hangsúlyozva. Jurisztovszky Sosa változatos, tarkabarka ruhákba öltözteti a szereplők többségét; „a kadétok” tényleg úgy festenek, mintha egy slam poetry est résztvevői volnának. Ezzel egyfelől a Cyranót kihívni próbáló Valvert elegáns, sötét viselete, másfelől a ripacs Montfleury rikítóan citromsárga tréningruhája képez éles kontrasztot. Roxane esetében nem is az egyszerű, uniszex ruhadarabok (nadrág, póló, ing) a legjellemzőbbek, hanem a mindig magával vitt „bölcsésztarisznya”. A Tihanyi Ildi tervezte, erősen stilizált, T alakú játéktérben több szabálytalan emelvény képezi a díszletet. Ezek a sűrűn mozgatott, többféleképpen összeállítható, sárgára festett emelvények nem szikár, geometrikus formájúak, hanem szabálytalanok, zegzugosak; hagyományos térrészeket is beléjük képzelhetünk. A monológokat gyakran mikrofonnal a kezükben adják elő a szereplők, és még teátrálisabb a beszédpozíció a vendégszövegek prezentálásánál. Az előadásban ugyanis Závada Péter sorain túl elhangzanak Simon Márton, Kemény Zsófi, Szabó T. Anna, Balla Gergely, Beton.Hofi és Oriza szerzeményei is – ezeket papírról vagy okostelefonról olvassák a színészek, mintegy kiemelve vendégszöveg voltukat.

Böröndi Bence. A fotók forrása: Budaörsi Latinovits Színház

A színészi alakítások együttes érdeme az, hogy a dialógusokat teljesen természetes módon és tónusban pergetve sikerül a szöveg szellemességét, költőiségét, virtuozitását és mélységeit érvényesíteniük. A folyamatosan halmozott rímek, nyelvi sziporkák ellenére hitelesek az egyes szituációk, a humor nem semlegesíti a drámát, a karakterek többsége tipizált ugyan, de jól körülhatárolható, ismerős, mai. A Cyranót és Roxane-t körülvevő kör minden egyes figurája – Bohoczki Sára bölcsen ironikus és szkeptikus, a trendek üzletre válthatóságának korlátait is átlátó Leilája, Sas Zoltán kedélyes és racionális, tartását őrizni próbáló Le Bret-je, Juhász Vince mindenkiről markáns véleményt formáló, ügyesen alkalmazkodó Lignière-je, Németh Áron Valentin identitáskeresést és trendkövetést sajátosan mixelő Alastairje – egyaránt egyénített, finoman elrajzolt alak. A kompánia két hasonszőrű karakterét megjelenítő Takács Zalán és Atlasz Barnabás játsszák Cyrano alkalmi ellenlábasait is; előbbi a klasszikus ripacs mai reinkarnációját perfektül megtestesítő Montfleuryt, utóbbi a puhány eszközember Valvert-t. Mertz Tibor de Guiche szerepében úgy karikírozza a befolyásával bármikor élni és visszaélni képes férfit és „államférfit”, hogy bőrünkön érezzük veszélyességét is. Fröhlich Kristóf Christianként nemcsak a városi sznobok dzsungelébe tévedt egyszerű vidéki fiú reakcióit teszi hitelessé, hanem azt a felemelő, ám végül kudarccal végződő küzdelmet is, amelyet a kevéssé pallérozott elme a költészet, a vers elsajátításáért folytat. Koós Boglárka színesen és finom iróniával, de minden karikírozás nélkül mutatja a környezetén magától értetődő természetességgel uralkodó bölcsészdíva pózait, de elhiteti szenvedélyének és gyászának őszinteségét, a tragédiák utáni megrendültségét is. Böröndi Bence Cyranója természetesen nem visel nagy műorrot, és egyáltalán nem taszító férfi. A külsejénél sokkal inkább megkülönbözteti, elválasztja a világtól (és így a nőktől is) az, hogy az ő életterét a költészet jelenti. A versen keresztül tudja kifejezni magát, így kommunikál, számára slam az egész világ; prózában, azaz a prózai, pragmatikus dolgok terén meglehetősen ügyetlen. Ragaszkodik viszont az olyan divatjamúlt ideákhoz, mint a becsület, az ígéret súlya. Talán emiatt nem érződik soha pozőrnek – akkor sem, amikor költői vagy éppen kardforgatói tudományát csillogtatja. Böröndi Bence lehengerlő erővel, bámulatos lendülettel, szuggesztíven, színesen mondja a Závada-szöveget, úgy, hogy valóban kortárs Cyranóvá nő a szemünk láttára – maximálisan igazolva ezzel a vállalkozás egészének érvényességét.

Az előadás adatlapja a Budaörsi Latinovits Színház oldalán itt található.