![]() Mucsi Zoltán és Bánfalvi Eszter. |
Juthattam volna a fenti felismerésre pusztán abból, hogy egy röpke hét alatt két 1984-et láttam; és hát Orwellből ennyi mondható tetemesnek. De mégsem ettől jött a skizo (megírom majd hamarosan), hanem amikor kvázi desszertnek bejött ez a Matei Vișniec-darab, a III. Richárd betiltva, a Szkénében.
Pedig milyen viccesen indul: Mejerhold békésen alszik az elején, miközben a bizottság – a Bizottság – a III. Richárd próbáját nézi, illetve a végtelenségig tanácskozik, ki bírja ezt kivárni, hát elalszik. A súgó, Zenaida ébreszti föl. Aztán a második jelenetben is alszik, immár az erősen terhes felesége mellett, de akkor maga Sztálin ébreszti fel, aki borzasztóan kedves, hátborzongatóan, mondjuk, és rémesen lelkesedik a III. Richárdért, mármint a Mejerhold rendezéséért. Még azt is megengedi, hogy a renitens rendező meggyújtsa a Berijától kapott vacak pipáját…
Ez utóbbi már a rémálom első fejezete, hiszen a III. Richárdot még be sem mutatták. De a küzdelem már zajlik: Mejerhold és a főszereplőt játszó színész között, Mejerhold és a felesége között, Mejerhold és Mejerhold között, mert ez utóbbi – megengedhetetlen lazaságból – „elengedte” Richárd figuráját, akiből majdnem pozitív szereplő lett, vagy tán egészen az… És a rémálomban a Fővezér ugyan lelkes, ámde fölébredve, mint tudjuk, mindjárt kivégezteti a rendezőt.
![]() Mucsi Zoltán és Fodor Tamás. |
Látjuk: Vișniec abszurdja Szikszai Rémusz rendezői kezén tragi-komi-abszurd lesz, mert kileng mindkét irányba, miközben a kötőanyag mégiscsak összetartja. „Ess kétségbe! Pusztulj!”, mondják szép sorban III. Richárd áldozatai a Shakespeare-darab ötödik felvonásában, s hogy Szikszai átemelte Mejerhold álmába, a tragikus vonulatot erősíti, miközben az előadás mozgásvilágát adó táncosok lépte könnyű, hangja búg. Az meg vicces, amikor a Richárdot játszó színészt instruálja: „túl nagy a púp”, mondja, mire megjelenik Tánya, hozza a kisebb, majd a még kisebb púpot, a túl nagyot meg a hasára illeszti, hiszen terhes.
Egyszerű a díszlet, mint a Vádli előadásaiban mindig; néhány jó mozgású sötétszürke vasajtó vagy szekrényajtó, rajtuk baljós strigulák, mellé pár szék és egy többfunkciós zsúrkocsi – Cziegler Balázs teret tervezett az előadáshoz, jó teret. A kórusszerűen működő fekete-fehér ruhás fiúk és lányok paradox aláfestő hatást produkálnak: még amikor sorozatban és többszörösen lövik főbe őket (amiről nem nehéz Mejerhold küszöbön álló kivégzésére asszociálni, sőt, miközben natúr rendezői instrukciót látunk), abban is van valami artisztikus lágyság.
![]() Nagypál Gábor és Mucsi Zoltán. |
Hanem a színészek – ott nincs lágyság, csöpp sem. Mucsi Zoltán már nem kevés előadást vitt el a hátán, vagyis tudjuk, hogy képes rá; most ráadásul nem ez a dolga. Tán ezért is van, hogy lazán és árnyaltan fogalmaz meg egy figurát, aki nem született sem különösebben bátornak, hősnek meg végképp nem, csak színházi embernek, rendezőnek. Csapás ez neki; nincs az a rémálom, amely kizökkentené a III. Richárd alakján való tipródásból. Megfelelne ő mindenkinek, még annak a fura minidiktátornak is, aki amúgy az újszülött fia, csak máris öreg; mondja a monológot együtt a színésszel, ebben van otthon, de nem hagyják otthon lenni… Mucsi finom nüanszokkal teli, gazdag játékát hasonlóan pompás alakítások keretezik, meg lehet köztük építeni az orbitális magányt, mert végülis erről van szó – csudára összeérett ez a Vádli, és hibátlanul illeszkednek közéjük az újak is.
![]() Mucsi Zoltán és Kaszás Gergő. Fotó: Mészáros Csaba |
Fodor Tamás sétál a karakterek közt; döntse el a néző, hogy Sztálinként, vagy Mejerhold anyjaként remekebb. Mosolyra késztető parádé, amit művel, de azért a csecsemőben való lubickolás láttán muszáj lehervadni a mosolynak, mert az maga a fenyegetés, a „sárkányfog-vetemény”. Bánfalvi Eszter a feleség és a súgó szerepében a hétköznapiság, a beletörődés és a láthatatlan, de azért meggyőző tönkremenés színeit váltogatja.
És akkor ott ez a Richárd, vagyis az őt játszó, készséges és bizonytalan színész – illetve az őt játszó Nagypál Gábor. Na, tőle szívesen megnéznék egy teljes III. Richárdot. A színész, akit játszik, ugyancsak ismerős: a bátorság és az óvatosság kevercse, aki nem bánná, ha valami „szép, szerelmes” darabot próbálnának inkább, a Romeo és Júliát vagy az Othellót, hátha elkerülnék a legfőbb veszélyt, de az igazi kihívás vonzza mégis, a veszekedés, tönkremenés, talpraállás mókuskerekében való tipródás, ez a nyavalyás III. Richárd.
Ebben a rétegzett rémálomban egyik-másik fenyegetettség és fenyegetés túlontúl ismerős, pedig Szikszai nem erőszakolja bele a jelenidőt, megy az magától. Mejerhold a börtönben ébred föl, a kivégzése előtt, ahol a Börtönőrrel van még egy sűrű, életes jelenete. Két világ találkozik itt, és Kaszás Gergő még a fényéveket is eljátssza, ami köztük feszül. Aztán az eltűnését is. Meg a Mejerhold eltűnését is.
Amikor az írógép billentyűinek kopogása maga a sortűz.















