Brahms Német requiemje (1865/68) a 19. századi zene egyik legjelentősebb alkotása. Különleges mű, amely a hagyománnyal ellentétben nem a latin nyelvű gyászmisét zenésíti meg: tételeinek szövegét a zeneszerző állította össze a Luther-bibliából. Nemcsak a liturgikus kereteket feszíti szét, de vallásfelekezetek felett is áll, igaz, maga az anyanyelvi komponálás ténye elkerülhetetlenül a protestáns hagyományokat juttatja eszünkbe. A darab részben nagy terjedelme, részben rendkívüli elmélyültséget követelő tartalma, részben pedig előadói nehézségei – a kórus igen megterhelő feladata – miatt hallható ritkán. Legutóbb a MÁV Szimfonikus Zenekar zeneakadémiai koncertjén találkozhatott vele a közönség: a zenekarhoz a Kodály Kórus Debrecen csatlakozott (karigazgató: Kocsis-Holper Zoltán), a szoprán- és baritonszólót Pasztircsák Polina és a német Holger Falk énekelte, a produkció karmestere a zenekar művészeti vezetője, Farkas Róbert volt.
Különleges intenzitású, átszellemült és emelkedettséget sugárzó előadást hallottunk. Farkas Róbert közelítésmódját a kompozícióhoz illő spiritualitás jellemezte, ez azonban nem akadályozta meg a karmestert abban, hogy kellő szakmaisággal vezényeljen, plasztikusan alakítva mozdulatokká a mű karaktereit, s ösztönző érzékletességgel közvetítve a partitúra információit kórusnak, zenekarnak, szólistáknak egyaránt. Gazdagon zengő hangzással és tiszta intonációval, a terhelést remekül bírva énekelt a Kodály Kórus Debrecen, méltón Magyarország egyik legjobb hivatásos vegyeskarához, és mindvégig kitűnő formában, lelkesen muzsikáltak a MÁV Szimfonikusok zenészei. Élt és hatott a kompozíció, monumentális építményekként jelentek meg előttünk a barokk repertoár hatását tükröző nagyszabású fúgák, impozáns íveket rajzolva bontakoztak ki a fokozások.
Farkas Róbert nemcsak a mű zenei összefüggéseit tárta fel hitelesen, de a Német requiem szellemiségéről is érdemi közlendője volt. Olvasata világossá tette, hogy Brahms műve a zeneirodalom legtöbb requiemjével ellentétben nem a halál rettenetét és nem is a vezeklést állítja középpontba. Ez a mű nemcsak abban tér el a hagyománytól, hogy a latin textus helyett német szöveget zenésít meg, de abban is, hogy – a II. tétel monumentális gyászindulója ellenére – alapgesztusa nem a gyászé: nem a holtakat siratja, hanem az örökkévalóságba vetett hitről énekel, olykor kifejezetten diadalmasan. Farkas Róbert vezénylésének színei és hangsúlyai mindvégig félreérthetetlenül a mű bizakodó alaptónusára irányították a zenehallgató figyelmét.
A Német requiem előtt, az első részben szimfonikus zenekari koncerten rendhagyó módon kizárólag a cappella énekkari kompozíciókat hallottunk, a MÁV Szimfonikus Zenekar ugyanis az est első felét átengedte a vendégkórusnak. A négy vokális mű is a zenekar karmestere, Farkas Róbert dinamikus és részletgazdag dirigálásával hangzott fel. Elsőként Bella Máté (1985) O oriens című alkotása, majd Kutrik Bence (1976) kórusa, a Puer natus szólalt meg. Mindkét zeneszerző a Studio5 alkotói csoport tagja (rajtuk kívül még Kecskés D. Balázs, Szentpáli Roland és Virágh András Gábor tagja a körnek), így aztán nem is csodálhattuk, ha a két műben is felfedezhettünk rokon vonásokat: mindkét darabban figyelmet keltett a nagyobb nyugodt felületekhez való vonzódás, a pasztelles folthatásokat kedvelő, kifinomultan súrlódó disszonanciákat alkalmazó komponálásmód, amely összességében szemlélődő hatást kelt, és az elmúlt évtizedek nagy jelentőségű balti kóruskultúrájának remekeit is eszünkbe juttathatja.
Fotók: Steirer Máté
A két mesterien megkomponált, alapvetően lírai karakterű, meditatív mű után éles váltást hozott Gyöngyösi Levente (1975) és a magyar zeneszerzés idősebb generációját képviselő Orbán György (1947) – egykori tanítvány és mester, ma Csemiczky Miklós, Selmeczi György és Vajda János társaságában mindketten a Négyek elnevezésű zeneszerzőcsoport tagjai (Gyöngyösi a Négyek később csatlakozott „ötödik tagja”) – egy-egy műve, az előbbitől a Dixit Dominus, az utóbbitól a Daemon irrepit callidus. Ellentétben a két korábban hallott kórussal, ezekben a szerzők alaposan megmozgatják a szólamokat, eseménydús és élénken tagolt zenei folyamatot hozva létre. Mindketten virtuózan kezelik a kórusfaktúrát, rendkívüli tudással élnek a hatás lehetőségével. Gyöngyösinél a szuggesztív zene nemegyszer a reneszánsz vokálpolifónia emlékeit is felidézi, Orbán kórusának hallgatásakor pedig a népzene hatására is felfigyelhetünk. Akárcsak Bella és Kutrik alkotásai, Gyöngyösi és Orbán kórusai is azt a benyomást erősítették, hogy több generációval Kodály halála után a magyar kórusművészet végleg kilépett a nagy előd nyomasztó árnyékából, és magabiztosan teremt szuverén értékeket.
A képek forrása: MÁV Szimfonikus Zenekar
Izgalmas gondolati ráadása volt a koncertnek a különös keresztállás, amelynek értelmében a múltat képviselő romantikus zene hangzott fel az anyanyelvi komponálásmód paradigmájában, és a kortárs kórusdarabok képviselték a latin nyelvű komponálásmód sok évszázados hagyományát. Két különböző ideál jelent meg előttünk ezen a koncerten, nyilvánvalóvá téve, hogy a latin nyelvű szövegek megzenésítése, amely az európai vallásos zenének a reformációig kizárólagos megnyilatkozási formája volt, a későbbi évszázadok folyamán sem veszítette el érvényességét és vonzerejét: a zeneszerzők Orff Carmina buranájától Stravinsky Oedipus rexén át Penderecki Lukács passiójáig újra és újra szívesen fordultak és fordulnak ma is latin textusokhoz, ha az archaizmus izgalmas atmoszféráját kívánják megteremteni, netán az erőteljes tartás, vagy épp a távolságot teremtő hűvös tárgyilagosság hatását kívánják kelteni – és persze akkor is, ha az a lehetőség ejti rabul őket, hogy egy több évezredes hagyomány hatalmas folyamához csatlakozhatnak újonnan megalkotott műveikkel.