Mawaan Rizwan rendező sodró lendületű kamerakezeléssel, pazar kézműves filmes ötletekkel – pl. a külső felvételeket papírmakettek közötti stop motion technológiával rögzítették –, a Rizwan által átütően alakított homoszexuális pakisztáni bevándorló karaktert középpontba állítva ragadja meg az érzést, amikor egy lépés, és kicsúszik a kezedből a kontroll. Hogyan nyerjem vissza az irányítást, hogyan legyek újra ura önmagamnak és a helyzetnek? És legfőképpen: mit kell tennem ahhoz, hogy a szétesés többet ne forduljon elő? Ezeket a kérdéseket teszi fel a Juice sorozat.
Jammát (Mawaan Rizvan) munkahelyi, magánéleti és családi fronton is megfelelési kényszer gyötri. Rengeteg energiájába kerül, hogy megfeleljen barátja, az övénél jóval magasabb társadalmi osztályba tartozó Guy (Russell Tovey), sokszor csak Jamma által vélt elvárásainak. Guy egy anglikán arisztokrata család sarja, Jamma muszlim bevándorló. Jamma szárnyaló fantáziája egyszerre áldás – hiszen egy multinacionális reklámcég kreatívjaként képes kamatoztatni – és átok: a valóság és a képzelet gyakran összekeveredik, hol kevésbé, hol már-már krónikusan, a mentális betegséget súroló módon. A sorozat legérdekesebb vizuális pillanatai azok, amelyek megmutatják ezeket az összekeveredéseket: miközben elnyomó főnökével beszél, Jamma lába köré egy életre kelt növény indája kezd kúszni; amikor Jamma kinyitja a hűtőjét, egy sodró erejű szélörvény hirtelen ellöki. Ezeket csak ő éli át. Jamma tehát útvesztőbe kerül, hiszen először is képzeteinek világával, annak határaival kell rendbe jönnie. Meg kell találnia a saját magához vezető utat, és lelke zárt ajtóinak kulcsait.
Csakhogy a világ, mint egy színes ruhákat centrifugázó mosógép, megállíthatatlanul zakatol körülötte. Nem teszi meg azt a szívességet, hogy megáll és udvariasan megvárja, amíg tisztába jön önmagával. Jamma növekvő feszültségéhez a családjával való összetett viszony is hozzájárul. A pakisztáni menekült család szintén Londonban él, a beilleszkedés problémái mellett a múlt árnyaival is küzd. A főszereplő szülei épp válófélben vannak. Anyja Pakisztánban egykor elismert filmsztár volt, ma lepattant albérletben él. Amikor a hatóság ki akarja lakoltatni, Jamma és testvére erőszakkal áll ellen. A testvérek a gyerekkori kapcsolatukba kapaszkodva, katartikusnak ható lassított képsorokban vetik a hatóságok és anyjuk közé magukat, majd Jamma önironikus nagymonológgal próbál érzelmileg hatni a betolakodókra. A monológ végül nem éri el a célját, de jól szemlélteti Rizwan a formához fűződő vonzalmát. Sok helyzetet ezzel igyekszik filmbeli alteregója is megoldani, ami soha nem úgy sikerül, mint ahogyan várnánk. Rizwan így fejezi ki hőse és a világ közötti távolságot, az egymás mellett elbeszélést. A monológ alkalmazása nem véletlen, ugyanis Rizwan a forgatókönyvet saját, verejtéken szerzett tapasztalataiból építette fel, a 2018-ban az Edinburgh Fringe Festivalon bemutatott stand-up estjéből kiindulva. A stand-up mint forrás nemcsak a monológokban, de más „nyitott szituációkban” is visszaköszön: Jamma intervenciós, önironikusan ábrázolt jelenetei olyanok, mint egy hosszúra nyújtott szólóelőadás. Éppen ettől válik néha felszínessé, filmen kevésbé működővé a feldobott ötletek láncolata.
A második évad egyfelől még az elsőnél is széttartóbb, a történetívek még lazábban állnak össze, azaz talán kevésbé átgondolt, másfelől összességében mégis jobban működik. Mintha a különböző elemek, Rizwan-Jamma széteső fantáziája és ahogy az rátelepszik a valóságára, az egzisztenciális, családi és párkapcsolati válságának – az első évad végén munkahelyéről kirúgják, szakít Guy-jal – filmes formába öntése mostanra érett volna be igazán. A fekete komédia, a dramedy, a mágikus realizmus, a természetfeletti horror vagy a fantasy jegyeinek látszólag egymáshoz egyáltalán nem illő keverésével egy egészen különleges elegy áll össze, ami teljesen egyedi világot és műformát ad ki. Például váratlanul konkrétan Stanley Kubrick Ragyogásának hírhedt zöld fürdőszobai jelenete, majd a Trónok harca „a tél közeleg” mottója is megidézésre és posztmodern kifordításra kerül. Bátor húzás, miközben inkább a dramedy nagyágyúinak, mint Wes Anderson vagy Woody Allen, közvetlen intertextualizálása adná magát, akiknek amúgy látványosan sokat köszönhet.
A különös keverék az első évad második felében nem annyira működik. A második évad második felében viszont robbanóképes rózsaszín-narancssárga vegyületté változik. Például akkor, amikor középpontba kerül a bohócalteregóval való küzdelem, ugyanis Jamma bohócdoktornak áll, ami végül Guy arisztokrata családjának kastélyában egy dialógussal, tehát nem fizikai, hanem lelki-mentális győzelemmel végződik. Ami Jamma számára a bohócalteregó, az a rendező, Rizwan számára minden bizonnyal a lírai én, azaz Jamma – mintha sokáig ők ketten is monologizálva beszélnének el egymás mellett. Ahogyan Jamma egyre közelebb kerül a megoldáshoz, ahhoz, hogy fantáziavilágának féktelen tombolásából mégis következzen valami használható, amivel képessé válik valahogyan boldogulni, vagy egyáltalán funkcionálni az életben; úgy válnak monológjai egyre inkább dialógusokká. Jammának pedig a bohóc voltaképpen belső, magasabb rendű énje, vagy énjének isteni természettel bíró, tökéletesebb része, de nevezhetjük akár szuperegónak, akivel monologizálás helyett párbeszédre törekszik. Ezzel azonban nem szupererőre tesz szert, csupán olyasmire, amivel el tudja kezdeni megjavítani hétköznapjait, kontrollálni tudja saját cselekedeteit.
A második évad csúcspontján már nem lelassul a filmidő, ahogyan az első évadban, hanem visszafele kezd pörögni. Visszatérünk egészen a narancsdzsúsz fogyasztásához, oda, ahol Guy-t megismerte. Guy és Jamma ismét egymás mellé kerül ismeretlenül, de ezúttal nyitott marad, hogy ezután mi következik. Azaz Rizwan szerint, ha az önmagunk belső ajtóit nyitó kulcsok megvannak, akkor mintegy mágikus módon alakítható a valóság. Visszaléphetünk oda, ahol minden képlékeny még, ahol a dolgok még nem romlottak el végérvényesen. Ezen a ponton több világvallás is összeér.
Ezért lehet a muszlim pakisztáni bevándorló, homoszexuális Rizwannal azonosulni, akár fehér kelet-európai katolikusként is, hiszen ő valójában univerzális kulcskérdéseket feszeget. A homoszexualitás így nem öncélú drámaforrás. Rizwan londoni ősélményét már az első egyórás stand-up előadásában visszaadta: az alárendeltség és kisebbrendűség érzésével bárki, aki a globalizált kapitalista rendszerben él, képes rezonálni. Bevándorlás, identitáskeresés, homoszexualitás mind a mai világban való boldogulás lehetőségének metaforájává válik, ezért univerzálisan azonosulhatunk velük, még akkor is, ha a stand-up sötét színpadáról a film vizuális terébe helyezett bűvészmutatvány nem teljesen tökéletes. Mawaan Rizwan rózsaszín narancsdzsúsza robbanni képes elegy, de végül úgy alakul, hogy csak fröccsen.