Nehéz erről a filmről beszélni. Azért az, mert olyan pontosan mond el egy történetet, hogy az ember úgy érzi, ehhez hozzátenni nem lehet, vagy legalábbis felesleges. És mégis fontos, hogy minél több cikk szülessen róla, mert ezt a filmet mindenkinek látnia kellene. Ha egyszerűen akarok fogalmazni: azt mutatja meg, hogy a nyomorban és a kilátástalanságban miként megy tönkre valaki élete még jóval azelőtt, hogy elkezdődhetne. A film főszereplője egy Sanyi nevű kissrác, aki a kilencedik kerületben él, egyszobás szociális bérlakásban anyjával, apjával, nagyanyjával és három testvérével. Sanyi életét a filmesek tizenkét évig követik, közben felnő, ám kamaszkorának egy pontján társaival elkövet egy olyan tettet, ami egész életére hatással lesz: felgyújt egy matracot a Ráday utcában, amely lángba borít egy kollégiumot, a tűzben pedig meghal egy negyvenhét éves férfi. Mindez 2019-ben történt, ám a bírósági ítélet csak most, októberben született meg: Sanyit, a másodrendű vádlottat a Fővárosi Törvényszék kétszáznegyven óra közérdekű munkára ítéli, az elsőrendű vádlottat pedig két év letöltendő szabadságvesztés-büntetésre, négy év próbaidőre felfüggesztve. Az ügyészség szigorúbb büntetést kérve fellebbezett, így az ítélet nem jogerős.
A KIX egyik legmegrendítőbb pillanata az, amikor a tizenéves Sanyit a bíróságon látjuk, ahogy felolvassa vallomását. A rövid szövegben szociális hátterére, érzelmi elhanyagoltságára hivatkozik. Egyszerű, egymást követő mondatok, amelyekből a valóságnak csak a felülete érzékelhető. A valóság megismerése ugyanis sokkal több figyelmünket és időnket követeli. A KIX készítői például tizenkét évüket fordították erre, hogy nekünk már elég legyen a moziba beülni, és igen, érteni fogjuk.
A történet úgy indul, hogy Mikulán Dávid a Magyar Képzőművészeti Egyetem hallgatójaként filmet akar készíteni. Gördeszkával járja a nyolcadik és a kilencedik kerület utcáit, több embert megszólít, kérdezgeti őket, hogy készíthet-e róluk filmet. A csapat utcagyerekkel, akik a fim szereplői lesznek, a Boráros téri aluljáróban találkozik, kölcsönadja nekik a deszkáját, vesz nekik pizzaszeletet, összehaverkodik velük, a gyerekek pedig megengedik neki, hogy kamerájával kövesse őket a következő időszakban. Sőt, nemcsak megengedik, egy ponton túl már igénylik is, vágynak a feléjük forduló felnőtt figyelmére, amit otthon nem, vagy kevésbé kapnak meg.
A film első fele Mikulán felvételeiből áll össze. Energikus, sodró, fékevesztett, kézi kamerás rohangálás az egész. Az utcán töltött gyerekkor szabadsága, dühe, vidámsága és kegyetlensége sűrűsödik benne. Az ismerős budapesti utcák ismeretlen oldalukat mutatják, és eljutunk olyan helyekre is – például egy elhagyatott, romos, hajléktalan emberek által lakott épületbe (valahol a Vágóhíd környékén?), ahova hétköznapi emberként sosem sétálnánk be. Megértjük azt is, hogyan törik minden szét a városban, ami törékeny, a szuterénekhez, pincékhez tartozó ablakok például. A kicsikben felgyűlt pusztító düh töri őket szilánkokra, amely düh jogos ugyan, de fékezhetetlen és irányt tévesztett, és ez a rombolási vágy alakul később át egy új, veszélyesebb hobbivá, a gyújtogatássá.
Nyilván a szerkesztői munka következménye, hogy a film egy pontján, körülbelül a közepén metaforává alakul egy jelenet. Ez bizonyos tekintetben Sanyi gyerekkorának végét is jelenti. A Városligetben vagyunk, ahol Sanyi – a felvételt készítő minden ellenkezésére fittyet hányva – beleugrik a nyilvánvalóan nem túl tiszta vízbe. Az alkotó ki akarja húzni, ám Sanyi elengedi a felé nyújtott kezet, és elmerül a vízben. Ez a lassuló, kimerevített pillanat egyszerre mutatja meg a dokumentumfilmes és általában a szemtanú tehetetlenségét.
Innen kezdődik a film második része. Ezt könnyű észrevenni, hiszen a következő képen Sanyi már jó pár évvel idősebb, kisfiúból kiskamasszá cseperedett. De megváltozik a filmnyelv is, a kamerahasználat, több a rögzített kameraállás, a képek sokkal tudatosabban komponáltak. Egyre kevesebb időt töltünk az utcán, és egyre többet Sanyiék lakásában, elkezdjük megismerni az egész családot. A dolog háttere az, hogy Mikulán Dávid a korai anyagokból szerkesztett videóinstallációval diplomázott és Révész Bálint, aki látta a kiállítást, beleszeretett az anyagba, majd rávette Mikulán Dávidot, hogy közösen folytassák a munkát és fejlesszenek egy egészestés dokumentumfilmet a történetből.
És van itt még valami, ami nem elhanyagolható tényező: a dokumentumfilmesek szerepe szép lassan elkezdett összekeveredni a segítői szereppel. Kell-e, lehet-e egy hosszú éveken át tartó forgatás közben távolságot tartani a megfigyelés tárgyától? Pláne, ha az egy vagy több ember. Pláne, ha segítségre szorulnak. Erre nyilván többféle szakmai válasz adható, ám ahogy a KIX ezt le is leplezi, Mikulán Dávid és Révész Bálint úgy döntöttek, nem fognak mesterségesen távol maradni. Mikor Sanyi iskolakerülő lesz, a gyámügy elkezd a család nyakára járni. Egy jelenet rögzíti is a családsegítő munkatárs megérkezését, aki kifejezetten leereszkedően és rosszindulatúan beszél a szülőkkel. Ám ennél is cinikusabb a gyámhatóság fenyegetése, miszerint ha az amúgy is megélhetési gondokkal küzdő család nem újítja fel teljesen a lakást, akkor kiemeli a családból a gyerekeket. És ahogy a filmben látható, az ezt követő felújítási munkából mindenki kiveszi a részét, Mikulán és Révész is.
Jelenet a filmből.
A KIX második felében Sanyi mellett a két leginkább hangsúlyos szereplővé Sanyi anyja és Sanyi barátnője válik. Sőt, Sanyi sokszor épp a hiányával, a szótlanságával van jelen, nincs ott, de mindenki róla beszél, nem tudjuk, mi van vele, de a hozzá közel állókkal együtt próbáljuk megfejteni. Minderre pedig sötét árnyékot vet a Ráday utcában történt tragédia. Mikor a filmesek a Duna-parton ücsörgő Sanyit és barátait faggatják arról, miért tesznek olyan dolgokat, amiket nem szabad, egyikük kis gondolkodás után azt válaszolja: „azért csináljuk, mert nem akarunk felnőni”. A filmnek ezen a pontján már ólomként nehezedik a vállunkra a felismerés: annál, hogy ilyen körülmények között gyerek valaki, csak egyetlen rosszabb dolog van, ha már fel is nőtt.
A Ráday utcai tűzeset után egyébként Orbán Viktor is megjelent katasztrófa-turistáskodni. Ezt akkoriban láttam, de már el is felejtettem, és mivel a jelenet röviden szerepel a filmben, megkerestem az eredeti videót. Önmaga paródiája egyébként ez is: amikor a miniszterelnök értesül a kollégiumban rekedt férfi haláláról, összehúzza a szemöldökét, és csak annyit mond „az asszonyt meg kell keresni”. És érdekes az a beszéd is, amelyet az újjáépült kollégium megnyitóján mond 2022-ben – ez már nem szerepel a KIX-ben –, de természetesen egy Nyugat-ellenes Orbán-féle békepárti beszéd, aminek ugyan sok köze nincs a tárgyhoz, de a vége így hangzik: „Az előttünk álló nehézségek most igencsak nagyok, de ahol az ember ereje elfogy, ott mindig kipótolja a kegyelem. Nincs hatalmunkban a hamuból újra megalkotni, ami a tűzben elégett, de volt erőnk közösen új kollégiumot építeni, amely túlszárnyalja az elődjét. Jól jön ilyenkor a katolikus testvérek bátorítása, hogy nincs olyan ellenségünk, akit Jézus Krisztus már le ne győzött volna – amire oly’ szépen válaszol a mi zsoltárunk: »Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér«. S valóban: bármilyen sötétek a tornyosuló felhők, bármilyen magasra csapnak a hullámok, és tűnjenek bármilyen leküzdhetetlennek az akadályok, nekünk csak a zsoltár szavára kell hallgatunk: Bízzatok!”
A filmet végignézve legalábbis elgondolkodtató kérdés, kire szórja Jézus azt a bizonyos kegyelmet, de egy biztos: a kegyelem elosztása nem rászorultsági alapon történik. Sanyi története bizonyos tekintetben értelmezhető Orbán magyarságdiskurzusának oppozíciójaként: már-már közhelyszámba megy, hogy arról beszélnek sokan és sok helyen, hogy milyen vészes hiányosságai vannak a magyar ellátórendszernek, hogy mennyire hagyja támogatás nélkül az elesetteket. Ehhez tartoznak számok is, például ott a szociális vetítési alap összege, amely 28.500 forint – akinek ennél egy forinttal is több jövedelme van egy hónapban, az nem jogosult szociális támogatásra. De ezek csak számok, míg a KIX egy érthető történeten keresztül mutatja meg, mit jelentenek a gyakorlatban ezek a számadatok. És hát nem úgy fest, mintha lenne itt bárkinek is fogalma arról, miben lenne érdemes bízni, vagy kinek és mikor fogja az életében elszenvedett veszteségeit kipótolni a kegyelem.