Az Úri Murit maga Móricz Zsigmond is színre írta, nem is egyszer, de a végeredménnyel ő sem volt egészen elégedett, az utókor pedig végképp nem. Így a kortárs Úri muri-adaptációk szinte mindig visszanyúlnak a regényhez; a különbség legfeljebb az arányokban mutatkozik. Az általam látott bemutatók közül a Vörösmarty Színház produkciója merít legtöbbet a regényből, s kerül legtávolabb a drámától.
A Kivilágos kivirradtighoz hasonlóan Horváth Csaba ezúttal is fellépteti a móriczi sorokat betűhíven tolmácsoló narrátort. Pontosabban narrátorokat, mert négyen is betöltik ezt a funkciót – természetesen egymást váltva, miközben több más szerepet is eljátszanak. Ambivalens megoldás ez: kétségtelenül bevezet a móriczi világba, de eleinte lassítja a tempót, később pedig nem egyszer elhagyhatónak tűnik. Ugyanakkor nemcsak irodalmi értelemben adja meg az alaphangot, hanem stilárisan is: hiszen a szerepek váltogatása, a jelmezek, fel- és levétele – mind konkrét, mind metaforikus értelemben – fontos szervező ereje a játéknak. Az Úri muri cselekményének jelentős részét a magyar ugar, az életével mit kezdeni nemigen tudó dzsentrivilág jellegzetes, de mégis egyénített alakjainak, illetve az ő viselt dolgaiknak leírása teszi ki. A szereplők látszólag ragaszkodnának a hagyományokhoz, gazdálkodnak, irányítanak, de ezek a hagyományok kiürültek, a gazdaságok nem állnak erős lábakon, az idő pedig jobbára dajdajozással, részeg álmodozással és bugyuta tréfákkal telik. Ezt a világot Horváth Csaba rendezése voltaképpen időtlenné stilizálja; a sajátosan absztrakt térbe helyezett, kortársi viseleteket hordó szereplők által játszott történet éppúgy megeshet(ne) napjainkban, mint száz évvel ezelőtt. Kalászi Zoltán és Kiss-Benedek Kristóf díszletének központi eleme két épületrész, voltaképpen két tornác, amelynek emeleti szintje is van. Mozgathatók, de leggyakrabban a szín két oldalán, egymással szembe fordítva látszanak, közöttük pedig a magyar puszta örök szimbóluma, a gémeskút található, a tornácokhoz hasonlóan stilizáltan megépítve (maga a szerkezet erősen emlékeztet az eredetire, csak narancssárga, és éppen a kút, a víz hiányzik alóla). Emellett időnként színre tolják a sokat emlegetett búzatáblákat is, amelyek leginkább Zoltán és Rozika szerelmi fészkeként szolgálnak. Vagyis a vidéki/pusztai lét szimbólumai jelen vannak, csak éppen stilizáltan, illetve ironikus fénytörésben, eredeti funkciójuktól megfosztva.
A szereplőket Benedek Mari alapvetően mai szabású ruhákba öltözteti. A „népies” viseletből legtöbbet Csuli ruhatára őrzött meg, ám az ő alakját elsősorban méretesre kitömött hasa határozza meg. A többiek jellegzetesen szedett-vedett öltözékeket hordanak; elhanyagolt, kopottas öltönyök látványa keveredik a farmeréval, a közmunkások sárga köpenyéével vagy a cigányok tiritarka gönceiével. A két női főszereplő öltözete markánsan elüt a többiekétől. A tanyára váratlanul érkező Rhédey Eszter látványosan elegáns, kék alkalmi viselete már az első pillanatban árulkodik arról, hogy ez a világ teljesen idegen a nőtől, míg Rozi élénk színű forrónadrágja és topja egyrészt erősen ellenpontozza Eszter megjelenését, másrészt hangsúlyossá teszi azt az érzéki erőt, amely Szakhmáry Zoltánt a lányhoz vonzza. A férfiak megjelenését nemcsak a ruhák határozzák meg, hanem az arcszőrzet is: a tanyasi dzsentrivilág minden díszes példányának orcáját bajusz díszíti. A legtöbb esetben látványos műbajuszról van szó; úgy tűnik, minél inkább integrálódott valaki e világba, annál nagyobb és pompásabb bajusz dukál neki; Csulihoz vagy Borbíróhoz képest Szakhmáry vagy Lekenczey bajsza szinte természetesnek látszik. Ez a bajusz meg is adja azt a játékos-ironikus hangot, amely az előadás alaptónusa. Az akusztikus alaphangot pedig a szín szélén muzsikáló kis zenekar (Jobbágy Bence, Blaskó Norbert Ákos, Laukó Tamás) adja, amelynek játéka nemcsak az atmoszférát, hanem a koreográfiát is meghatározza. Természetesen a zenekar sem csupán tiszta forrásból merít; a népdalok műdalokkal és kortárs konzumkultúra szerzeményeivel keverednek. Így jutunk el másodpercek alatt az ismert népdaltól (Éliás, Tóbiás…) a nyolcvanas évek népszerű televíziós reklámdaláig (Ez a Jóska, Ez a Gyurka…).
Horváth Csaba ezúttal is a mozgás, a gesztusok sokféleségére és erejére építő, ugyanakkor sok-sok apró játékötletből építkező rendezése elsősorban a görbe tükörben láttatott tanyasi világnak a változatos prezentálására fókuszál. Nemcsak magukra a dzsentrikre – a szokottnál szélesebb a társadalmi keresztmetszet; a legtöbb adaptációtól eltérően a cigányok is hangsúlyosan jelen vannak, de megjelenik a zsidó boltos is. És velük megjelennek a sztereotípiák is, amelyeket ironikus humorba mártanak a színészi alakítások. Az ironikus humor az ábrázolás és a játékmód egészére jellemző, vagyis az ötletekre éppúgy, mint a mozgáselemekre vagy magukra a színészi alakításokra. A nem rövid (három óra tiszta játékidejű) előadás jelentős részében mozaikszerűen egymás mellé rakott életképeket látunk. A legemlékezetesebb jelenetek egyikében például az asztalon ülő, megmozdulni is nehezen képes Csuli egy szemtelen verébbel hadakozik – utóbbit Horkay Barnabás nemcsak bámulatosan fürge „madármozgással” hozza színre, de még a madár természetes szemtelenségét is megérzékíti. Persze azért folyik a muri és a szesz is, amit ironikus módon a szódásszifon spriccelése jelez – de némiképp takaréklángon. Alighanem ezzel is mutatva, hogy a dajdaj inkább a mindennapok részévé vált pótcselekvés, mintsem a szenvedély kicsapódása.
Kovács Tamás, Ladányi Júlia. Fotók: Kiss László. Forrás: Vörösmarty Színház
A színészi alakítások együttese változatosan és ellenállhatatlan humorral teremti meg ezt a világot. A prímet Krisztik Csaba kitömött hasával hol szinte mozdíthatatlannak tűnő, hol elképesztő lendülettel megiramodó, a gémeskútra pattanva lovagoló, az egész társaságot uraló Csulija viszi, de Sághy Tamás, Pallag Márton, Horkay Barnabás, Kádas József, Keller János is színesen egyénített figurákat formálnak, és érzékletes színt jelent a tablón a cigány nők (Varga Mária, Kerkay Rita, Váradi Eszter Sára) kara is. Néhányan több karaktert is megjelenítenek, olykor bravúrosan váltogatva azokat – igaz ez a kisebb szerepek sorát egészen kiváló mozgáskultúrával megjelenítő Lehel Vilmosra és Bari Istvánra is. A palettát azok egészítik ki, akik a háttérből töltenek be fontos szerepet a kompánia életében: Kiss Diána Magdolna asszonyi állhatatosság és állhatatlanság szellemes keverékéből megépített Idese, Kricsár Kamill ironikusan kezelt sztereotípiákból szerkesztett Lefkovicsa, Imre Krisztián helyét nem találó, holdkóros értelmiséginek látszó Wagnere. Lehetne mondani, hogy bármennyit nevetünk is, rémesen szomorú az, amit látunk, de ez nem teljesen igaz. Talán épp a rendezés és az alakítások remek humora az, ami nem engedi túl sötét színben látni az ábrázolt világot, amely nem tűnik minden ízében reménytelennek, minden alkotó energiát felőrlőnek, olyannak, amelybe belesüppedve végképp célját veszti az emberi élet.
Ami csak azért jelent problémát, mert Szakhmáry Zoltán tragédiájára más magyarázatot is nehéz kiolvasni az előadásból. Az látszik, hogy Szakhmáry valamelyest kívül áll ezen a közegen (legalább annyira, mint a frissen idecseppent Lekenczey Muki, akit Kuna Károly a tömeggel szívesen sodródó, mindenbe könnyen belerángatható, de azért mindentől kis távolságot tartó csavargónak láttat). Kovács Tamás Szakhmáryként gyakran csak némán ül a többiek mellett, gondolatai alighanem másutt járnak, hogy aztán mégis, újra és újra, de többnyire mérsékelt elszánással kapcsolódjon be a muriba. Nem tűnik úgy, mintha visszafordíthatatlanul belesüppedne ebbe a közegbe. Kovács Tamás inkább olyan embert formál, akinek az lehetne a tragédiája, hogy mindenütt idegen kicsit – még a nőkkel való kapcsolatában is. A Ballér Bianka által sértett, szeszélyes, a párkapcsolatban domináns szerepre vágyó asszonnyá formált Eszterrel alighanem már a történet kezdete előtt helyrehozhatatlanul megromlott a viszonya, de a Rozikát sem képes igazán szeretni. A lányt játszó Ladányi Júlia kiváló egyensúlyérzékkel mozog a gyermeki naivitás, biztonság és apa utáni vágy, valamint a perspektívavágy, a ravasz számítás, az érzéki erőre való ráébredés között; kezdettől érződik, hogy Rozika, amint átlátja a helyzetét, távozni fog. De azért e távozás önmagában aligha ok az öngyilkosságra, egzisztencialista drámává, az elidegenedés személyiségroncsoló történetévé pedig nem válik az Úri muri. S mivel Szakhmáry egyik fontos motivációját, a mintagazdaság megépítésének kudarcát Horváth Csaba rendezése teljesen kiiktatja, némiképp tanácstalanul nézem a játék végén igen szépen „égő” búzát. Merthogy a változatos, színes, gazdag humorú előadásból számomra az nem derül ki, miért pusztítja el magát és jelképesen ezt a világot Szakhmáry.
Az előadás adatlapja a Vörösmarty Színház oldalán itt található.