A világ aktuális társadalmi problémáinak, a kapcsolati és személyes kríziseknek a bemutatásához manapság gyakran nyúlnak William Shakespeare műveihez. Az eredmény általában valami közérthető, trendi, színes-szagos és humoros, nem ritkán gondolati mélységeket is hordozó elegy, amiben minden korosztály megtalálhatja a maga üzenetét, miközben átismétli az aktuális Shakespeare-darabot is. Ha az adaptáció jól sikerül, nem kell elgondolkodnunk azon, hogy a mondandó színre viteléhez minek egy klasszikust elővenni.
Valami ilyesmi lehetett a szándéka Nagy Péter Istvánnak és Vinnai Andrásnak, amikor a „majdnem azonos című színmű” felhasználásával megírták a Vízkereszt vagy amit forgattok című vígjátékverziójukat. A Pécsi Nemzeti Színház elég régen tűzött a repertoárjára Shakespeare-t, így nagy volt a várakozás, bár az önironikus alcím („Parttalan művészkedés két felvonásban”) és a plakátot leuraló hatalmas gorilla sejtette, hogy itt nem egy romantikus komédiát kap majd a néző.
A Vízkereszt vagy amit akartok Shakespeare érett komédiája, amelynek középpontjában az identitáskeresés áll. Viola, miután úgy hiszi, a testvére a tengerbe veszett, egy idegen környezetben próbál önmagára találni, miközben elővigyázatosságból férfiruhát visel, ezért aztán úgy is bánnak vele, ami számára egy cseppet sem egyszerű. Orsino herceg a szerelemben keresi magát, Olivia pedig a bátyja halálát feldolgozva próbálja újradefiniálni az életét, és így tovább, míg végül mindenki megtalálja a maga útját és igazságát. E folyamatok szemtanúja Feste, a bölcs bolond, aki a maszkok mögé lát („semmi sem úgy van, ahogy van”) és okosan elemez, konklúziót von az élet törvényszerűségeiről.
Urbán Tibor és Józsa Richárd
Nagy Péter István rendező voltaképpen megtartotta az identitáskeresés témáját, de elsősorban paródia és nevetség tárgyává teszi azt. Érthető, hisz az identitás manapság sokszor árucikk, termék, divatok és trendek alakítják, amelyek közepette (főleg fiatalon) elég nehéz boldogulni. Ebben a Vízkereszt-változatban az énkeresés helyszíne az Illyria Pictures blockbustereket gyártó filmvállalat szigete, ahol nagyüzemben készülnek a ’C’ kategóriás sikerfilmek, míg a terület másik szegletében egy diktatúra működik maffiával, drog- és fegyverkereskedelemmel. A két társaságot csupán a kölcsönös üzleti érdek köti össze: a művészeknek az alkotáshoz drog kell, ugyebár. Az segít „állapotba kerülni”. Ebbe az erős iróniával, vagy inkább cinizmussal prezentált közegbe csöppen Viola Fjordmussen norvég klímaaktivista és civil, akinek érdekes karakterét és bájos pofiját az éppen forgó produkció hamar felfedezi magának.
Nincs azon mit csodálkozni, ha valakinek ez a felütés máris túl cifra és trendi, a történet később csak még fordulatosabb lesz, na persze nem Shakespeare-módra, hanem olyan „pintérbélásan”. Ennek — illetve a helyzetek átmenetiségének — egyik jelképe lehet a színpad közepén álló lakókocsikomplexum, ami jelenetváltáskor fordul egyet (a díszlet Devich Botond munkája). A háttérben idillien kéklik a tenger, felül hatalmas monitor, ami valóságshowszerűvé teszi az élményt. Oké, filmforgatáson vagyunk, és egy komédiában visszatérő elem egymás kukkolása, de a szinte folyamatos operatőri jelenlét talán felesleges, ha amúgy is a szemünk előtt zajlik minden.
Ennek a Vízkeresztnek a szereplői ugyanis mind szórakoztatóipari munkások, ehhez mérten a cselekmény gyors és pörgős, az előadás pedig hangos és dinamikus. A shakespeare-i jellemekből, karakterekből itt felszínes típusok lesznek, a beszélő nevek is erre rímelnek: Olivia Prettyman, Orsino Princeman, Toby Boozeman, Curio Fuckman, Malvolio Dickman, mindenki valamilyen -man, világos a célzás, ez is a gender. A herceg Orsino (Józsa Richárd) filmsztár, aki mindenáron a sikerre hajt, így nem is Olivia (Györfi Anna) szerelmére pályázik, hanem a co-star szeretne lenni a következő akciófilmben. Toby (Köles Ferenc) alkoholista, drogos filmrendező, akit ki akarnak túrni a projektből, ezért sleppjével gonoszul megleckézteti a pedáns Malvoliót (Lipics Zsolt), akit anno gyerekszínészként egy szereplőválogatás súlyosan traumatizált, ezért inkább csak gyártásvezető és producer, bár titokban szívesen lenne inkább filmsztár Olivia oldalán.
Kállay Gergely, Bukovszky Orsolya és Urbán Tibor
Hosszan lehetne még sorolni a gondosan, aprólékosan összerakott cselekmény részleteit és bizarr fordulatait, amiből persze pont egy olyan ’C’ kategóriás történet kerekedik, mint amilyenek a szereplők maguk. A célkeresztben egyrészt a kortárs ideológiák és mozgalmak állnak a gendertől a környezetvédelemig. Viola például nonbináris/gendersemleges (amit legalább hat-nyolc „buzis” poénnal reagálnak le), végül pedig még a jól ismert végkifejlet előtt (!) úgy tölt el egy éjszakát Orsinóval, hogy a herceg számára nem derül ki az igazi neme (?).
A másik fricskát a művészet és a szórakoztatóipar kapják. Shakespeare Antoniójából itt európai filmrendező lesz (Laklóth Aladár), aki, bár sok pénzért leforgatja a Hullámtaraj című szuperhősös akciófilmet, valójában a vesztébe rohanó emberiségről szeretne dokumentumfilmet készíteni – egy gorillával a főszerepben. Záporoznak a gúnyos ki- és beszólogatások a színészi átlényegülésről, az európai filmipar sznobizmusáról, a haldokló civilizációról. Értjük ezt a kiégett cinizmust, és egy darabig elszórakoztat a trash humor is, ám miután minden túl hangos és óriási fordulatszámon pörög, egy idő után telítődünk az olyan típusú viccekkel, hogy Malvoliót folyamatosan Malvinozzák, vagy hogy egy teljesen indokolatlan gorillajelmezes szereplő valamelyik váratlan pillanatban elénekli Gershwin Summertime-ját. Körülbelül félidőben elkezd hiányozni a mondanivaló. Vagy legalább valamiféle alternatívák, válaszlehetőségek, esetleg nyugvópontok. „Legyél geci az egész stábbal, az olyan szexi!” — áll a Malvoliónak írt chatüzenetben, és az ember ekkor már tényleg azt tapasztalja, hogy az egyre sorjázó drogos, piás, szexes és altesti poénok immunissá teszik minden érzékszervét.
Ez a fajta kabaréhumor ráadásul eléggé egysíkú játék felé tereli az egyébként remek színészeket. Megkapjuk a tipikus ordenáré drogos-részegest (Köles Ferenc), a meleg szívű buta macsót (Józsa Richárd), a középkorú szexmániás nőt (Stubendek Katalin), a folyton affektáló kanos ficsúrt (Bera Márk), a sznob magasművészt (Laklóth Aladár), a trágár sameszt (Urbán Tibor), nem nagyon éri az embert semmilyen meglepetés. Ennek a castingnak esik áldozatul Feste figurája is, akiben nyoma sincs a bölcsességnek vagy a rálátási képességnek. Bármilyen jó is Uhrik Teodórát nézni, Feste Wiseman teljesen súlytalan és funkciótlan marad. Egyedül talán Viola Fjordmussen figurája kap egyedi karaktert. Bukovszky Orsolya egy vékony hangú, apró, izgága, kíváncsi lányt játszik, akinek a gesztusaiban, a mimikájában jelen van az érdeklődés, képes átértékelni a helyzeteket és reflektálni az őt körülvevő történésekre. Úgy játszik el egy sztereotípiát, hogy közben érdekes marad ő maga és az énkeresése is.
Köles Ferenc és Bera Márk. Forrás: Pécsi Nemzeti Színház. Fotó: Rajnai Richárd
Lehet abban merészséget látni, hogy az alkotók egy eredetileg kellemes, de elgondolkodtató, boldog befejezéssel rendelkező klasszikuson mutatják be, hogy milyen álságos a művészet, a fogyasztói társadalom és a gyorsan változó ideológiai környezet. De vajon milyen konklúzió lehetőségét hordozza mindez? Milyen perspektíva vagy kitekintés fogalmazódhat meg? Nyilván semmilyen, úgyhogy a végén az történik, ami olyankor szokott, ha nincs más lehetőség: a teljes pusztulás. Terroristaleszámolás, cunami, stílszerűen. Sem a vérbő komédia, sem a tragikus végkifejlet nem állnak távol Shakespeare-től, szerintem legközelebb jöhet belőle egy kicsit több.
Az előadás adatlapja a színház honlapján, itt található.