George Mullen (Robert De Niro) egykori elnök egy tragédia folytán már rég felhagyott a politikai pályával, azonban amikor egy hackertámadás miatt az egész ország percekre megbénul, a regnáló elnök őt kéri fel a vizsgálóbizottság élére. Mullen az a fajta politikus, aki őszintén hisz hazája jobbá tételében, azonban egyre komolyabb dilemmát okoz neki, hogy az idő szorításában kell elkapnia a támadás megismétlésével fenyegető tetteseket, miközben az alapvető jogok csorbítására nyert felhatalmazásával sem szeretne visszaélni. Ennél azonban sokkal nagyobb problémának ígérkezik, hogy a volt elnök látszólag saját elméjének józanságában sem bízhat már.
A Nulladik nap kiválóan örökíti tovább a politikai konspirációs thrillereknek azon esszenciáját, amelyet az országos tévék képernyőjén a 24 tett halhatatlanná, a kábeltévéken a Homeland, a streamingkorszakba pedig A kijelölt túlélő mentett át. Bár az alapvetés meglehetősen high concept, a sorozat a kémműfaj irányából részben igyekszik elmozdulni a Kártyavár-típusú politikai ármánykodás talajára, és inkább nagypolitikai szinten górcső alá venni a címbe emelt válsághelyzetet. Szereplői ennek megfelelően (volt) elnökök, kormányszóvivők, CIA- és FBI-igazgatók, valamint kabinetfőnökök (olyan illusztris színészek által életre keltve, mint Angela Bassett, Matthew Modine, Bill Camp és Jesse Plemons), azonban végső soron mégiscsak a jackbaueri terrorelhárítás jelöli ki a narratíva irányát.
Mondhatni, ilyen szempontból kissé sokat markol a sorozat, hiszen a hatepizódos keretben sem a politikai harcok, sem a felderített összeesküvés, sem a szereplők hátterének és érzelemvilágának kidolgozása nem elég részletgazdag ahhoz, hogy felsorolt előképeinek szintjét megüsse – de a Nulladik nap élményével sokkal könnyebb megbékélni, ha az említettek zanzásított verziójaként tekintünk rá. A sekélyes karakterábrázolások, a semmiből jövő cselszövések, a közepesen megfontolt politikai kommentár, az epizód végi cliffhangerek irányába terelt dramaturgia mind olyan attribútumok, amelyek – ha már hackertéma – nem bugok, hanem feature-ök. Az esti Netflix-kikapcsolódáshoz bőven elég címszavakban reflektálni az aktuálpolitikára, közepesen szellemesen karikírozni az Alex Jones-féle médiaszemélyiségeket (Dan Stevens jutalomjátéka sokat javít a máskülönben igen kínosan megformált és beleszuszakolt karakteren), bármit bármikor pillanatok alatt meghekkelni, vagy néhány tollvonással a legfelsőbb szintekig vezetni a szálakat. (Ahogyan azt a Bármit, csak ezt ne kapcsán már bővebben kifejtettem, néha egyenesen jólesik, ha egy sorozat még naivan el tud szakadni a való világtól.)
Az is igaz ugyanakkor, hogy ugyanezt sokkal könnyebben venné be a gyomrunk egy másodvonalas színészektől hemzsegő húsz évvel ezelőtti tévéthrillertől, mint egy Robert de Niróval fémjelzett Netflix-presztízsszériától. A Homeland (ahol egyébként a Nulladik napot rendező Lesli Linka Glatter is pallérozódott) is akkor lett a tévés paletta egyik legizgalmasabb ötletéből elcsépelt szappanopera, amikor eredeti alapötletét már sokadszorra újraírva, egy úgy-ahogy elmeháborodott főszereplőn és az aktuális évadra összetákolt összeesküvésen kívül semmit nem tudott már felmutatni – a Nulladik nap feloldhatatlan ellentmondása is abban érhető tetten, hogy bántóan sokszor hajol le illúziórombolóan olcsó megoldásokért ahhoz képest, amennyire komolyan veszi magát.
Lehet azzal mentegetni, hogy a szűkös időkeret miatt nincs jól kifejtve, Mullen miért áll készségesen a túlkapások élére; nincs értelmesen definiálva az épp csak lélegeztetőgépen tartott nyomozás, érthetetlen, miért és lógat be az írógárda az orrunk elé csak a hecc kedvéért olyan félig megrágott rejtélyeket, amelyek megoldásaira látszólag ők maguk sem kíváncsiak – de itt tényleg igény sem látszik egy bizonyos szint fölé menni. (Itt ízlés szerint elővehető a népszerű pletyka arról, hogy a Netflix direkt háttérzajként is fogyasztható tartalomként íratja meg a legtöbb produkcióját.)
A Nulladik nap középszerűségében egyedül éppen ennyi a zokon vehető, hogy ez a középszerűség mennyire mesterséges: hogy nincs egy rendezői megoldása, szövege, ötlete, ami legalább minimálisan feszegetné a határokat. Minden egyes képkockája, mondata az évtizedekkel ezelőtt bevált sorvezetőt követi, nem mutat semmit, ami a tévébambulásból felébredve mást indukálna bennünk a sommás hümmögésnél, hogy „hát ezzel jól elvoltunk”. Mert jól el lehet vele lenni, de sokkal szimpatikusabbak azok a művek, amelyekkel nem elsősorban azért vagyunk el jól, mert laboratóriumi körülmények és fókuszcsoportok által ezt dobta ki az algoritmus.
Mindazonáltal a Nulladik nap hatrészes formátuma mégiscsak egyben legnagyobb erénye is: hogy nem próbálja tizenhárom vagy huszonnégy epizódra elnyújtani a benne lévő kraftot, és mire ráunnánk-belefáradnánk, pont véget is ér. Ezáltal pedig kétségkívül kellemesebben csúszik, illetve ha némileg a szánkat elhúzva is, de készségesen ott maradunk a képernyő előtt abban a tudatban, hogy nem kell még több mint tíz órát végigülnünk, mire választ kapunk a kérdéseinkre. Így nézve a Nulladik nap áramvonalasított feldolgozása egy olyan koncepciónak, amelyet bár kritizálhatunk eredetiségének és nagyratörő vállalásainak hiánya kapcsán, vitathatatlanul a tévés szórakoztatás egyik sarokköve.
A sorozat adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található.