Olga Tokarczuk legújabb regényében, az Empuszionban egy már jól ismert vidékre kalauzolja olvasóit – újra Szilézia leírhatatlan szépségű tájain találjuk magunkat. Azonban a szépség leírhatatlansága, mint ahogy maga a szépség is erős túlzás, hiszen a táj, ahova Mieczysław Wojnicz lembergi diákkal együtt érkezünk, nem várt szerepet fog betölteni: rémisztő főszereplővé emelkedik, aki észrevétlenül zárja magába az odaérkezőket. Tokarczuk (korábbi kötetéről itt írtunk) érzéki, már-már költői leírásokkal teszi valóságossá, tapinthatóvá, szinte szagolhatóvá a tájat. Wojniczcsal együtt tesszük meg a napi sétáit, vele hallgatjuk a patakok csörgedezését és érezzük talpunk alatt a földillatú moha puhaságát, de vele együtt félünk is a sötétségtől, hallva a sötét erdő lombsusogását, érezve a talaj alatt megbúvó tó fenyegető némaságát.
A 20. század elején járunk Görbersdorfban, mai nevén Sokołowskóban, Brehmer doktor tüdőbetegek számára létrehozott szanatóriumában, ahol úgy tartják, hogy a békés, csendes környezet, a hegyvidéki levegő elősegíti a betegek gyógyulását, így a természet és a nyugalom a terápia szerves részévé válik. Könnyen azt érezheti az olvasó, hogy nem először olvassa ezt a történetet, hiszen korábban Thomas Mann A varázshegy című regényének szereplőjét, Hans Castorpot kísértük a festői hegyek közé vezető útjára, amikor szanatóriumi kezelés alatt álló unokabátyját ment meglátogtatni. A két mű nem pusztán az alaphelyzet- és helyszínválasztásban kerül párbeszédbe egymással, de Tokarczuknál is tanúi lehetünk az idő totális szétfolyásának, illetve az állandó filozófiai-erkölcsi vitáknak, amelyek központi elemét alkotják a lét értelmét boncolgató kérdések – Tokarczuk regényében természetesen megspékelve egy nagy adag feminizmussal. Érdemes még megjegyezni, hogy mindkét műben előtérbe kerül az embert körülvevő természet, de míg Thomas Mann esetében a természet a harmónia képével egyenlő, addig Tokarczuk ezt antinómiaként alkalmazza, a természet a horror elemeit tartalmazza, így a gyógyulást elősegíteni hivatott terápia „természetterápiás horrorrá” változik, a természet, vagy inkább a természetben megbúvó sötét árnyak pedig, mintegy folyamatos fenyegetettséget ígérő, falakban és résekben megbúvó titokzatos megfigyelőket jelentenek. A regény főszereplője, a húszas évei elején járó tüdőbeteg, a visszahúzódó, félénk és önmaga elfogadásával örökösen küszködő Mieczysław állandóan retteg az apja által beletáplált érzéstől, hogy figyelik őt, leskelődnek utána, ezért ahányszor csak új helyen kell megszállnia, mindig ellenőrzi a falakat, benéz a képek mögé is, betömködi a kulcslyukat – de nem bújhat el minden kíváncsiskodó tekintet elől. Az olvasó érdekes pozícióba kerül, Tokarczuk gyakran választ olyan narrációt, amely azt éri el, hogy éppen mi magunk testesítsük meg a fiatal Wojnicz örökös félelmét, mi magunk vagyunk a résekben megbúvó keresetlen tekintetek.
A narráció másik érdekessége a test elidegenítése a benne lakó személytől. Például Mieczysław a regény elején nem közvetlenül jelenik meg, hanem ruházatán és a ruha alatt megbúvó, látszólag mintegy különálló mozdulatsort végző végtagokon keresztül lép be az olvasó látómezejébe. „A következő pillanatban megjelenik rajtuk egy bal cipő, barna, bőrből készült, nem éppen vadonatúj darab, majd rögtön csatlakozik hozzá egy másik, a jobb… A két cipő tanácstalanul áll”, vagy pedig „barna, bőrből készült bőröndöt fog egy kis sápadt, vértelen kéz”. Az ehhez hasonló megoldások végigkísérik a regényt, érzékeltetve Wojnicz saját testétől való szorongását. A testtel való kibékülés (vagy inkább a szorongás még nem ismerése) egyedül az olyan gyerekkori visszaemlékezésekben van jelen, amikor a kedves, gondoskodó, mintegy a szülés következtében meghalt anya hiányát pótló házvezetőnő, Gliceria fürdette a kisfiút. Az apa-anya kép, mint a hideg-meleg ellentétpár van ábrázolva, talán a több mint egy évszázaddal korábbi normákat életre keltve, vagy éppen annak jeléül, hogy ezek a sztereotípiák még napjainkban is jelen vannak, sokak törekvése ellenére sem sikerült teljesen kiirtanunk őket. Az anya-típus a gyengéd gondoskodás, az érzelmek és az érzékenység oldalát, míg az apa a szigort, a munkát, a következetességet és minden női vonás, tehát a túlzott érzékenység kiirtását jeleníti meg. Wojnicz éppen a szigorú apától kapta örökségül a szorongásai nagy részét, hiszen a férfi olyan elvárásokat támaszt az átlagostól eltérő, testi defektusaival küzdő gyerek elé, amelyet az anyai szeretet nélkül képtelen megugorni.
A női szerepek kérdése, Tokarczuktól nem váratlan módon, más formákban is átszövik a regényt. Mieczysław betegtársai – a lábadozásnak köszönhetően kapott rengeteg felesleges időt kihasználva – állandóan vitatkoznak, filozofálnak, az ilyen viták pedig gyakran a női nemre terelődnek. Ekkor hangzanak el az olyan gondolatok, mint „a nőknek van agyuk, csak kisebb”, „a nő egyszerre alany és tárgy”, „a nő teste köztulajdon”, vagy „asszony, ördög, béka: egy faj ivadéka”. Ez utóbbi, ez a vicceskedő mondóka fontos kulcsmozzanatként is értelmezhető, hiszen miután az egyházszakadásra, majd az azt követő boszorkányüldözésekre kerül a szó – történetesen Görbersdorfból is rengeteg nőnek kellett elmenekülnie – szóba kerül Arisztophanész Békák című komédiája mint olyan mű, amelyben elsők közt említik meg a boszorkányokat. A Dionüszosz mint minden női vonás férfi megtestesítője történetén keresztül nyeri el a regény is címe végső értelmét, az empusa olyan kísértetet jelöl, aki gyönyörű nő alakjában csalogatja magához a férfiakat, majd végez velük.
Tokarczuk regényében a nő csak mint a halállal kapcsolatos mítosz jelenik meg, ilyen Wojnicz tragikusan korán elhunyt édesanyja, vagy a szanatórium közelében élő fogadós, Opitz krimibe illő titkok övezte „öngyilkosságának” ténye, vagy a történelmi tények élő és riogató mítosszá válása, miszerint az elüldözött nők szelleme a mai napig is az erdőben bolyong és évente egyszer (férfi!) áldozatot követel szenvedéseikért. A táj és a női történetek mintha egy ponton össze is fonódnának, olyan érzésünk támadhat, hogy a természet követeli ezeket az áldozatokat, közben pedig maga a táj képes női formát ölteni a szénégetők keze munkájának köszönhetően, akik kövekből, mohából és egyéb, az erdőben talált anyagokból építenek maguknak női bábukat, hogy a magányos hónapok során keletkező természetes szükségleteiket kielégíthessék.
A cselekmény előrehaladtával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy valami szokatlan, rejtélyes, esetleg túlvilági történik Görbersdorf sötét árnyai között, minden szereplő tudja, mindenki egyetért ebben, mégis, mintha senkit sem érdekelnének igazán ezek az évente ismétlődő halálesetek. Nehéz helyzetbe kerül az olvasó, kétségben van hagyva afelől, hol húzódik a valóság és az őrület határa, hiszen ezek a tüdőbajban szenvedő emberek, akik meg vannak fosztva a valósággal való kapcsolatuktól, az idő- és térérzékelésüktől, mintha fokozatosan válnának egyre inkább a természet rabjaivá. Ezt a rabságot Thiló, a berlini képzőművész hallgató, úgynevezett tájképszakértő érti meg a legjobban, ő ugyanis meg van győződve róla, hogy a táj él és képes gyilkolni. Megjelenik Herri met de Bles Ábrahám áldozathozatalát ábrázoló festménye, amely nem csupán helyet kap a történetben, hanem Tokarczuk mesterien használja arra, hogy teljesen összemossa a valóság és képzelet határait a tüdőbetegség és elszigeteltség delíriumában égő betegek, és ezzel együtt az olvasó fejében is. Wojnicz tekintetén keresztül minél tovább szemléljük Bles festményén a sötétben megbúvó szempárokat, annál valóságosabbá válik a kép, mígnem mindannyiunkat elnyel, amíg ezzel ellentétben a görbersdorfi táj válik csupán papírháttérre festett díszletté, ami mögött a semmi tátong és a körülötte létező emberek ügyetlenül megformált semmitmondó frázisokká üresednek. Erre a kettős valóságra, vagy jobban mondva, kettős valószerűtlenségre vezet bennünket Tokarczuk az első oldaltól fogva, ahol regénytől szokatlan módon egy színdarab szereplőlistája fogadja az olvasót, jelezve, hogy Görbersdorfban minden megrendezett.
Visszacsatolva a regény remek narrációjához meg kell még jegyeznünk, hogy az írónő sokat játszik az igék ragozásával, ugyanis ahogy Körner Gábor, a regény kiváló fordítója tolmácsolja, Tokarczuk a többes szám első személyű elbeszélőket nőnemű alakban használja, gyakran azt a benyomást keltve, hogy mi vagyunk a szereplőlistában feltüntetett „falak, padlók, plafonok névtelen lakói”, talán a boszorkányüldözések miatt megrettent nők mindent látó szellemeit testesítjük meg, végigkísérve a saját testével azonosulni próbáló és végül a női ruhák csinos leple alatt saját identitását megtaláló fiatal életútjának egy rövid szakaszát.
Aki klasszikus, a sötétből hirtelen előugró alakok által megtestesített horrorra vágyik, annak valószínűleg nem Tokarczuk regénye lesz a legmegfelelőbb választás, hiszen a szerző a költői-filozofikus megközelítéssel kísérli meg új szintre emelni a horror műfaját, mindezt mesteri módon ötvözve a különböző mitikus elemekkel. Azonban a történettől várt pszichológiai feszültség sajnos elmarad. Sok érdekes fordulat van a cselekményben, viszont nehezen tudja fenntartani a folyamatos érdeklődést, a cselekmény néhol belefullad a szereplők meddő, vég nélküli és gyakran meglehetősen terjengős filozófiai vitáiba, a félelem, az érdeklődés helyét pedig a szanatórium egész légkörét átjáró unalom veszi át. Hiányolhatja az olvasó, hogy habár Mieczysław Wojnicz úgy van bemutatva, mint aki mindentől fél, mégsem foglalkoztatják a különböző vészjósló jelek, mintha egyből megfeledkezne a padláson talált furcsa dolgokról, vagy a körülötte történő halálesetekről, tudata elködösül és nem hallgat barátjára, Thilóra sem, akinek talán mindvégig igaza van és kiderülhet, hogy Isten természeten kívüli dolog, az ember pedig éppen ezért válhat a természet rabjává.
A kötet adatlapja a kiadó oldalán itt olvasható.
