Áttetsző hálóingben, súlyos kristálycsillárok alatt, egy csodálatos párizsi lakásban lépked az enervált, bágyadt mosolyú, nagyhajú díva. A szűrt, barna fényben felváltva csipkelődik az inasával és a konyhában szorgoskodó bejárónőjével, aztán megunja, bántón kifakad és ingerülten kisétál a képből. Karcsú, inkább már csont és bőr, titokban marékszámra nyeli a nyugtatókat, átadja magát a hallucinációknak. Az inas és a bejárónő aggodalmasan egymásra pillant.
1977-et írunk, a díva Maria Callas, a huszadik század korszakos operaénekesnője, akinek élete utolsó hetén gyalogol át a film, miközben természetesen flashbackekben megjelenik a múlt, felcsendülnek a híres áriák, dübörög a hajdani taps. A film keretét a halál pillanata adja: a történet a helyszínelőkkel indul, az első és utolsó képen a lakás nappalijában párizsi rendőrök téblábolnak, ballonkabátos nyomozó, kezelőorvos, inas és bejárónő topog a fehér lepedővel letakart holttest körül. Halkan kerülgetik.
Pablo Larraín chilei rendező hasonlóan tipeg-topog Maria Callas alakja körül. Larraín szép, telt színekkel, elképzelt párbeszédekkel, álomszerű vagy éppen bombasztikus jelenetekkel festi meg saját díva-képét híres, csillogó, tragikus sorsú celebnőkről. Ezt tette legutóbb Diana hercegnővel (Spencer, 2021) és Jackie Kennedyvel (Jackie, 2016). Rajongva kering kamerájával a színésznők körül, akikkel eljátszatja ezeket a szerepeket: Kristen Stewart, Natalie Portman és most a Maria-ban Angelina Jolie szépen, érzékenyen fényképezve, díva perszónájukat filmen megélve, naprendszerük abszolút középpontjában lebegve, ragyogva úsznak át a filmen.
De a Maria-ban a szépségből nem lesz soha mélység. Jolie-ból nem lesz Callas, a melankolikus pátoszból nem lesz szíven ütő érzelem. Larraínnél színes képeskönyvbe öltözik a bulvár, de attól még bulvár marad. Maria Callas halála nem Maria Callas életének legfontosabb pillanata. De a botrányok, terhelt viszonya Onassisszal, gyógyszerfüggősége, késői magánya és korai, tragikus halála a nagyközönség számára mindig is könnyen fogyasztható, azonnal dekódolható meséje volt az önmagát elemésztő, idő előtt távozó, szeszélyes, önfejű zseninek. Larraín úgy meséli el Callas életét, mintha csak a halála, csak a bulváros végjáték érdekelné. Szinte semmit nem tudunk meg az emberről, aki az újkori opera egyik legátütőbb alakja, a műfaj reformere volt, aki olyan átéléssel, átlényegüléssel, féktelen szabadsággal személyesítette meg hősnőit, ahogyan előtte senki.
“Az opera már jó ideje halott dolog, így ha nem teszünk meg mindent azért, hogy a lehető legkomolyabban, legmeggyőzőbben és a legnagyobb méltósággal közelítsük meg, az emberek nem fogják igazán élvezni. Az opera régimódi műfaj és nem sokat tettünk azért, hogy maivá tegyük. Meg kell újítani. Szükség van friss levegőre” – magyarázza Callas a Lord Harewooddal készült BBC-beszélgetésben, 1968-ban, de Larraín nem figyel rá. Ez az életrajzi film sematikus, olcsó pátosszal dolgozik, ezerszer látott jelenetekkel operál. Még az újító szándékú, Callas hallucinációit bemutató pillanatok is közhelyesen, elcsépeltnek hatnak (a Párizs utcáin sétáló Callas látomásaiban dalra fakadnak a járókelők). Ez a film érzelmesen sóhajtozva, de valójában drámára éhesen, botrányokon csemegézve suhan át a hősnő életén.
Callas pályája, legbelsőbb lényege itt kimerül abban, hogy Larraín időnként bevág egy-egy korabeli operaházat, ahol a közönség őrjöngve ünnepli a színpadon elégedetten mosolygó, boldog dívát. Egyetlen kivétel talán egy rövid kis jelenet, amikor Callas a nővérével beszélget, ahol a remek Valeria Golino az idősebb testvér szerepében becsempész egy-két emberi, átélhető pillanatot. Angelina Jolie-t is lehet szeretni ebben a filmben: alázatos játéka, a tény, hogy a forgatás előtt hónapokig járt énektanárhoz és a haldokló, idősödő Callas énekét valamennyire a saját hangján adta át (utómunkában mixelték össze a két hangot), tiszteletet érdemel. A kosztümök, a párizsi lakás berendezése, tárgyai, a finoman Párizzsá varázsolt budapesti helyszínek, fények mind lenyűgöző vizuális élménnyé állnak össze, öröm ez a látvány.
De Maria Callas fájón hiányzik a Maria-ból. Ennek a filmnek a közepén nem Maria Callas áll, hanem Angelina Jolie, aki Maria Callast játssza. Egy többszáz éves zenei műfajt megújított egy rég halott énekesnő, de ezt a történetet nehéz elmesélni. A Maria inkább maradt a bulváros felszínen és ezzel elveszett a lényeg. Nem véletlen, hogy a film legnagyobb hatású, torokszorító pillanatai a végefőcímre maradnak; ekkor látjuk néhány másodpercre Callast magát, régi, korabeli felvételeken. Jolie után ismeretlen, titokzatos, új arc. Jó lenne többet tudni róla.