Akkor jutott eszembe, hogy még soha nem jártam a Théâtre des Carmes-ben. Pedig tudtam, hogy innen indult minden. Azt reméltem, ha a kiindulóponton kezdem, akkor talán jobban fogom érteni, hogy miért vagyok itt. És valóban: a Théâtre des Carmes több, mint helyszín – egy döntés emlékezete.

Itt mutatta be 1966-ban André Benedetto a Statues című darabját, miután Jean Vilar, az Avignoni Fesztivál legendás alapítója elutasította, hogy szerepeljen a hivatalos programban. Vilar szerint a darab „túl kortárs” volt a fesztivál fő helyszínéhez, a pápai palota udvarához. Benedetto nem várta meg, míg elfogadják – játszott. Saját erejéből, saját térben, meghívó nélkül.

A döntés felkavarta az állóvizet: a színészeket az utcán kérdőre vonták, Paul Puaux, Vilar közeli munkatársa is figyelmeztette, hogy „szentségtörés” egy időben lenni a hivatalos fesztivállal. És mégis: ez volt az a pillanat, amikor elkezdődött az OFF. Nem kiáltvánnyal, nem mozgalomként, hanem egy makacs és tiszta szándék mentén: a színház nem lehet engedélyköteles.

Azt mondta róla valaki, hogy „egy brechtiánus, aki vurstliban játszik.” André Benedetto költő volt, író, színész, rendező – és örök agitátor. 1934-ben született Marseille-ben, a dél-franciaországi, mediterrán érzékenység és az okcitán kultúra világában, amelyhez később mélyen kötődött. Színháza sosem volt provinciális: inkább globálisan lokalizált – az igazságtalanságok és történelmi rétegek egymásra rakódását kereste minden munkájában.

Azóta hatvan év telt el, az OFF mára gigantikus struktúrává nőtt. A Carmes viszont maradt a helyén: egy volt plébánia terme, amelyet Jacques de Lassalle jezsuita pap adott bérbe Benedettónak. És nemcsak bérbe adta – meg is védte őt. Még akkor is, amikor a hívők egy része nyíltan ellenezte a radikális politikai előadásokat. Lassalle nemcsak kulcsot adott, hanem erkölcsi fedezetet is. Ma ez már ritkaságszámba menő történet: egyházi ember, aki politikai színházat támogat. De Avignonban ez is megtörtént.

Sebastian Benedetto

Ma a fia, Sebastien Benedetto vezeti a színházat. Nem örökösnek készült – zenész, DJ, kulturális közegből jön. Amikor Benedetto meghalt, a családtagok a tér köré gyűltek és eldöntötték: nem hagyják elveszni. „Nem vagyok rendező, nem vagyok színész – mondja Sebastien –, de tudom, mi ez a hely, és miért fontos. Apám nem akarta, hogy megmondják neki, mit írhat vagy rendezhet. Szerinte a színpad mindig valamilyen valóság ellenében működik. Számára nem az volt a kérdés, hogy politikai-e a színház, hanem az, hogy lehet-e bármi más?”

Ez a szemlélet ma is él: a Carmes nem programokban gondolkodik, hanem olyan kérdéseket tesz fel, amelyek közvetlenül a néző felelősségét érintik. Év közben helyi társulatoknak biztosít rezidenciát, együttműködik középiskolákkal, egyetemekkel. „A politikai színház ott kezdődik, hogy megnyitsz egy teret azoknak, akiknek máshol nem lenne hozzáférésük” – fogalmaz a vezető. És hogy ne csak azok jöjjenek, akik amúgy is színházba járnak, a 26 év alattiak számára a jegyár tíz euró. „A legjobb közönség ma már nem színházi emberekből áll, hanem azokból a fiatalokból, akik először lépnek be ide.”

A Benedetto-darabokat újra és újra előveszik – nem emlékezésből, hanem mert aktuálisak. Az Emballage, amely Marx A tőkéjét dolgozta fel, 2024-ben kortárs kapitalizmus-kritikaként tért vissza, új betétekkel, de az eredeti szöveg megtartásával. A Palestine a katonai ellenőrzőpontokon elszenvedett megaláztatásokról szól – 2003-ban született, ma is fájóan aktuális. A Lettres anonymes a gyűlöletlevelekből született – mintha a közösségi média sötét oldalát vetítené előre.

Bár idén a Carmes-ban is tucatnál több előadás szerepelt az OFF programjában, ezek közül én hármat választottam. Nem feltétlenül reprezentatív mintaként, hanem azért, mert ezek a produkciók kérdéseikkel és formanyelvükkel különösen pontosan mutattak rá arra, amit ez a tér ma képvisel.

L’aire des poids lourds

L’Aire des Poids Lourds – Az idő előtti felnövés

Három tizennégy éves lány, egy kihívás, egy kamionparkoló – és az a szorosan szőtt közeg, ahol ezek a gyerekek prostitúcióba sodródnak. Az előadás gyors tempójú, asszociatív dramaturgiával dolgozik, rövid jelenetek sorjáznak a jelzésszerű térben.

A három fiatal színésznő elképesztő árnyaltsággal játssza a kamaszlét ingatag mezsgyéjét: a lázadás és a lojalitás kettősét, a közösségi nyomás alatt deformálódó viselkedésmintákat, a bűntudat nélküli túlélést.

A családi háttér különbségei meghatározóak: az, hogy kit mennyire nyel el ez a világ, nem csupán a karaktereken, hanem azon is múlik, ki mögött áll támasz – és ki mögött nincs senki. Az élő zenét egy női zenész szolgáltatja, a testére erősített keverőpulttal – jelenléte egyszerre zenei aláfestés és dramaturgiai eszköz. Az előadás nem bűnbakot keres, hanem megmutatja azt a közegellenállás nélküli teret, ahol a gyerekek eldobhatóvá válnak.

C.R.A.S.H.

C.R.A.S.H. – Egy ügy, ami sosem létezett

A Tarnac-ügy valódi francia eljárás: egy kis vidéki közösség baloldali fiataljait azzal vádolták, hogy szabotálták a vasúti közlekedést. A terrorelhárítás éveken át megfigyelte őket, majd lecsapott – de a bíróság végül kimondta: a vád nem áll meg, sőt, a „Tarnac-csoport” valójában nem is létezett. A C.R.A.S.H. ennek az eljárásnak a rekonstrukciója, de nem dokumentarista módon: nem az események sorrendjét követi, hanem azt a logikát, ahogyan a hatalom narratívát épít – és célpontot gyárt.

Az egyes jelenetek között nincs klasszikus dramaturgiai ív – sokkal inkább párhuzamos verziók sorozata. A hangsúly nem az igazságon van, hanem azon, hogyan válik az előítélet jogi érvvé, egy életmód bizonyítékká, egy vád üggyé – akkor is, ha nincs mögötte semmi. A színészi átváltozások lenyűgözően pontosak, minden mozdulat azt mutatja, hogyan tűnik el közben a személy. A végére mindenki volt mindenki – és senki sem az, akinek hittük. Ez a legijesztőbb felismerés.

Disconnance Jeanna d’Arc. A képek forrása: Théatre des Carmes

Disconnance Jeanne d’Arc – Rádióadás egy ország szívveréséről

A színpadon rádióstúdió: hat vendég és egy műsorvezető ül mikrofon mögött. A szereplők: Egy jogász-történész, egy baloldali rendező, egy feminista képregényrajzoló, egy szélsőjobboldali politikusnő, egy katolikus pap és egy beavatott nő. A téma: Jeanne d’Arc. Kié ő ma – és mit jelent, ha valakit előbb máglyára küldenek, majd szentté avatnak? A műsorvezető maga is karakter: a rossz újságíró karikatúrája, aki látszólag mindent kézben tart, de valójában senkire sem figyel igazán.

A vita hamar elmérgesedik: párbeszéd helyett párhuzamos monológokat hallunk. A néző inkább azt figyeli, ki hogyan védi a saját igazát – és meddig ragaszkodik hozzá. A színészek pontos, koncentrált játékkal tartják a figuráikat – még az improvizatív részekben is, ahol a rögtönzések nem lazítanak, hanem tovább mélyítik a karaktereket: megmutatják, hogy itt nem szerepeket játszanak, hanem belső, következetes nézőpontokat képviselnek.

A legfontosabb pillanat a végén jön el: már kikapcsolták a mikrofonokat, csak a pap és a feminista maradnak. Itt végre nincsenek érvek, nincsenek pozíciók – csak két ember, akik próbálnak valamit kezdeni egymással. Nem feloldás ez, és nem nagy kibékülés, mégis van valami közös tér, ahol a figyelem már nem védekezik, és az egyetértés nem lehetetlen.

André Benedetto 2009. július 13-án halt meg, közvetlenül az OFF fesztivál kezdete előtt, a saját színházában, munka közben. Halála váratlanul érte a környezetét, de a fia szerint nem is történhetett volna máshol vagy másként: abban a térben ment el, amelyet egész életében épített.

A Carmes azóta is kérdez. Hol egy nyilvános vitán keresztül, ahol Jeanne d’Arc története politikai identitások és egyházi szerepek mentén feszül szét. Hol két tizenéves lány szemén át, akik belecsúsznak a prostitúcióba, és közben észre sem veszik, hogy felnőttek. Hol egy bírósági tárgyaláson, ahol az áldozat végig jelen van – de senki nem szólítja meg. Ezek nem egymásra rímelő előadások. Mégis volt köztük valami közös: mindegyik olyan teret nyitott, ahol a néző saját nézőpontja is elmozdulhatott.