A cselekmény egyszerű és világos (író: Tarnóczi Jakab, dramaturg: Hámor Anna): három fiatal, nagy valószínűséggel bölcsészek, részben őszinte kíváncsiságból, részben a podcastjük érdekében jelentkeznek a külvilágtól látszólag teljesen elzárt, buddhista gondolatokra alapozott, hatnapos lélektisztító táborba. A tábort hárman irányítják, a különféle gyakorlatokat vezető Zsolt, az őt mindenben támogató Soma, és a családja elől menekült svéd lány, Freya. Kunyhóban és sátrakban éldegélnek a természetben, meditálnak és énekelnek, megszabadulnak a negatív energiáktól – és ami nagyon fontos: nem beszélnek evés közben. Mindez a mi valóságunkban zajlik, 2024 Magyarországán, így az el-elhangzó utalások révén a közönség időről időre magára ismerhet. Éppen ez az ismerősség teremti meg a disszonanciát, ami a produkció egyik legfontosabb szervezőeleme: a szokatlan és a megszokott folyamatosan játszik egymással, a fikciós szint így az állandó kizökkenések és „összekacsintások” révén nem tud beteljesülni. A feszültség szépen igazodik a történet dinamikus kibontakozásához, aminek során a szereplőkről fokozatosan kiderül, honnan érkeztek és merre tartanak.
Emberi, árnyalt karakterekkel dolgozik az előadás, hétköznapi, a nézőtér soraiban is megtalálható figurákkal – ezt Pattantyus Dóra jelmezei remekül érzékeltetik. A színészcsapat kiváló munkát végez, amikor életre kelti ezeket az alakokat, a táborvezető szerepében Vajdai Vilmos bölcs, de barátságos mentor, aki, miután felteszi a kérdést: vajon a zászló mozog-e, vagy a levegő?, egy online társkereső platformra is felregisztrál. Bányai Kelemen Barna titokzatos és megfontolt segéd, akiről kiderül, hogy végig az érzelmei irányítják. A bohém svéd lány alakjában Rujder Vivien üdítő jelenség a színpadon, könnyű mozgásával, bájos éjszakai megjelenésével tündéri színezetet ad az eseményeknek. Akár ellenpontjaként is értelmezhető a Béres Bence által alakított huszonéves fiú, akinek materialista nemtörődömsége és lazasága egy ponton megszüli a lázadás gondolatát. Mentes Júlia Hellája lelkes és figyelmes bölcsészlány, aki mintha küldetésének érezné, hogy minden jól alakuljon. A legfurcsább és legtávolságtartóbb karakter Aliz, aki Rezes Judit megformálásában elveszett és magára hagyott, ennek ellenére határozott és kemény nő. Pásztor Dániel zavarodott fiúja az események előrehaladtával bár kevésbé mizantróp nem lesz, de békére lel – a Cuhorka Emese által koreografált közös jelenete Rujder Viviennel pedig az előadás egyik legszebb, legmeghittebb epizódja. A produkció minden figurája kicsit furcsa és kicsit kívülálló, de ami a leginkább közös bennük, az az eredendő emberi bizonytalanság.
Tarnóczi színpadi eszköztára a korábban bemutatott, nagy sikerű Extáziséhoz hasonlóan kiemelkedően gazdag. A heterogén formanyelv legjellegzetesebb eleme a kamerahasználat: a produkció jelentős részében ugyanis a színészek játékát szinte kizárólag élő vetítésben láthatjuk. Török Marcell és Kovács Bálint operatőri munkáját Nagy Réka vágásai teszik egészen filmessé, könnyen befogadhatóvá. Felmerül a kérdés, hogy a színpadon teremtett világ elidegenítésén túl van-e más, esszenciális funkciója a vetítések dominanciájának? A megoldás szépen idomul a történet podcast-szálának dokumentarista szándékaihoz, illetve az azonosulás–elidegenedés játékos kettősségéhez, de ennél több és kevésbé bejáratott vállalása aligha van.
A pasztell színpadkép különlegessége, hogy egyszerre emlékeztet a becketti kiüresedettségre és a hollywoodi pompára. A Devich Botond által tervezett szcenika egyszerű, de annál látványosabb: a hatalmasan izzó holdkorong és a kopár erdő előtt, a színpad forgatható közepén rózsaszínes-lilás épített házikó áll, otthonosan berendezett konyhával és mozivászonként alkalmazott falakkal. A tér egyszerre közvetít mindent és semmit, életet és halált – a szereplők az ontológiai bizonytalanság köztes terepén járnak, ahol rákényszerülnek arra, hogy odafigyeljenek egymásra. Az előadásban kiemelt szerep jut a világításnak: a különböző LED-es megoldások és a háttérben mindig ragyogó körlemez mellett Pető Gergő és Bíró Tádé tarka reflektorfény-játéka elvarázsolja az előtérben egészen hétköznapi tárgyakat felsorakoztató szcenikát. A színpadkép rózsaszín, kék és lila színeket variáló egysége élesen megtörik, amikor a színészek váratlanul felhagynak a realista játékkal, és szépiavilágításban, zenés színházi eszközökkel, angol nyelven előadnak egy dalbetétet az Óz, a csodák csodájából. Ez a kizökkenés jótékony, frissítő eleme a produkciónak.
A fotók forrása: Katona József Színház
A nagyjából kétórás színházi előadást követően az alkotók egy negyvenperces koncerttel zárják az estet. Akár azt is mondhatjuk, hogy a produkció visszanyúl a színház médiumának eredetéhez, amikor közös éneklésre, táncolásra invitálja a nézőket. Bencsik Levente és Hunyadi Máté ambientális-misztikus zenéje bár az előadás egészében igen meghatározó, ezen a ponton központivá válik. Nincsenek többé játszók és befogadók, mindenki egyenrangúvá válik, és közösen, szabadon vehet részt a meditatív rituálén. Kemény Zsófi elhangzó dalszövegének fülbemászó refrénje szerint végül mind hazakísérjük egymást – erre az odafigyelésre, kíváncsiságra és emberségességre tanít bennünket a Radical Relax.
Az előadás adatlapja a Katona József Színház oldalán itt található.