Zenetörténeti anekdotagyűjtemények elmaradhatatlan sztorija A sevillai borbély (azazhogy akkori címén az Almaviva) 1816-os római ősbemutatójának fiaskója a színpadon felbukkanó macskával, valamint a nézőtéri hangulatot uraló, zajosan háborgó ellenpárttal. A patália, amelyet hagyományosan a témát bő három évtizeddel korábban már sikerrel feldolgozó idős mester, Paisiello lelkes/fizetett híveinek szokás betudni, annál mulatságosabbnak és példázatosabbnak tetszik az utókor számára, mivel Rossini e vígoperája a második római előadása óta egészen mindmáig képtelennek bizonyult még egyszer megbukni.
Képtelen, hiszen oly zsúfolásig tele van pakolva zenei és zenés színpadi komikummal, melódiával és elánnal, hogy nincs az a balkezes rendező, álomkórral küzdő karmester, színjátszás ellen beoltott operaénekes vagy gyomorbajosan humortalan kritikus, aki komolyan megárthatna A sevillai borbély sikerének. Úgyannyira, hogy Rossini slágeroperájának paradox módon jószerint épp ez a kockázatmentesség az egyetlen néven nevezhető kockázata.
Június 29-e estéjén a Margitszigeten mindenesetre hamar kiderül, hogy ezúttal is meglesz az örömünk, lévén a Magyar Állami Operaház nyári előbemutatója olyan Sevillait kínál, amelyből a legkevésbé sincs kisajnálva az előadói elkötelezettség, kedv és tehetség. Erre garancia mindjárt az operaházi zenekart vezénylő Rajna Martin személye, aki az agyonjátszottságában is örökkön hatásos nyitánytól kezdve oly fegyelmezetten szabad, jól kondicionált lendületet biztosít a produkció számára, hogy annak hála egy pillanatig sem feledhetjük: itt most sziporkázó derű uralja az estét.
Jelenetek az előadásból
Erről persze egyúttal az énekesek sem feledkezhetnek meg, és minthogy szinte mindannyian jó ideje meghitt birtokuknak tekinthetik az itteni szerepeiket és szólamaikat, külön-külön és együtt is felszabadultan produkálják magukat. Balga Gabriella (Rosina) például a koloratúrás virtuozitás legjavát adja, kiegyenlített hangjával lent és fent egyaránt dúsan kitöltve a szólamot, s hozzá olyan gyámleányt állít elénk, akiből egészen nyilvánvalóan a kardosnál is kardosabb menyecske válik majd (távol a mozarti Grófné melankóliájától). Horváth István (Almaviva) a tőle megszokottnál egy fokkal talán sérülékenyebb módon, de váltig kikezdhetetlen eleganciával énekel, miközben játékba hozza grófi önbizalmát és ehhez mért kedélyét.
Sebestyén Miklós (Bartolo) magabiztosan elhadarja, míg Kiss András (Basilio) eldöngi azt, amit tőle joggal elvárhatunk, s egyúttal mindketten fényesen igazolják a buffo zsánerben való jártasságukat és készségüket. Az operatörténet talán leghíresebb címszereplői víg belépője Haja Zsoltnak (Figaro) jut, s ő nemcsak itt, de később is mutat és hallat annyi fölényt, amennyi két sevillai borbélynak is elég lenne. Berta mostohácska szerepében pedig Váradi Zita a régebben gyakorta mellőzött házvezetőnői ária előadása során nemcsak a figura jellemkomikumát, de a magány fenyegető árnyékát is érzékelteti velünk.
Fotók: Éder Veronika. A képek forrása: Margitszigeti Színház
A rendezés, Káel Csaba munkája akár ismerős is lehet korábbról, hiszen annak némafilmes koncepciójával, aztán Szendrényi Éva ehhez illeszkedő díszleteivel és Németh Anikó jelmezeivel 2016-17-ben már találkozhatott a közönség. Az „operaelőadás mint filmforgatás”, illetve a némafilmes eszköztár alkalmazásának ötlete persze már akkor sem számított frappírozó újdonságnak, még itthon sem, nemhogy külföldön. (A példák felsorolását hely hiányában mellőzzük.) Ám ez voltaképp mellékes is, hiszen az ötletnek csak igen mérsékelt a hozadéka. Vagyis a szereplők egyike-másika időnként a színpad elején felállított két kamera valamelyikéhez játssza magát, hogy némafilmes-és-operaénekesi grimaszait rögtön megtekinthessük a nagy vásznon, pontosabban a háttér ledfalán.
Aztán ugyanitt változó gyakorisággal megjelenik egy-egy értelmező szándékú, de többnyire szükségtelen felirat is, természetesen patinásítva. Mindez nem sokat ad hozzá, viszont nem is igen vesz el a mulatságból, úgyannyira, hogy szinte csak egyetlenegy jelenetben, a második felvonás vihara során lelhetünk valódi filmforgatásos poént (lásd: szélgyártás), másutt a forgatás egyezményes vélelme mintha csupán a két kamera színpadi beállítását kívánná legitimálni.
A rendezés tehát nem zavar: nem zavarja a közönséget, és nem zavarja a játszó személyeket sem. Az utóbb említettek jól felismerhető módon amúgy is hozott anyagból, korábbi szerepemlékeik nyomán dolgoznak. De hát soha ne legyen nagyobb gondunk annál, mint hogy A sevillai borbély előadásán derűs tekintettel ráismerünk egy-egy ismerős beállásra, újrahasznosított megoldásra vagy komplett játékhagyományra!
Az előadás adatlapja a Margitszigeti Színház honlapján itt található.