A könyv szerzője, Roxanne de Bastion személyes holokauszttörténet, családi szenvedéstörténet megírására vállalkozott. Ő maga nem ismerte személyesen nagyapját, angliai nevén Stephen de Bastiont, életének eseményeiről magnószalagokon rögzített visszaemlékezéseiből, régi leveleiből értesült csak. Ezek alapján próbálta meg rekonstruálni a történéseket a 20. század elejétől kezdve, néha történeti munkákat is segítségül híva. Így született meg A budapesti zongorista című regény.

Harmadik generációs leszármazottként könyvet írni a holokausztról a lehetetlennel határos vállalkozás. Napjainkban a megsemmisítő táborok története a személyes, családi emlékezetből egyre inkább a történettudomány terepére csúszik át. Hiteles tanúk, emlékezők már alig élnek, az archívumok, emlékhelyek viszont egyre nagyobb adatbázissal rendelkeznek, ezek alapján dolgozzák fel tudós kutatók az európai történelemnek ezt a szakaszát.

Roxanne de Bastion nagyapja, Bástyai Holtzer István egy vagyonos textilkereskedő legidősebb fiaként látta meg a napvilágot. Budapest központjában éltek egész emeletnyi, tizenhét szobás nagypolgári lakásukban. Szülei szeretettel vették körül a rakoncátlan fiút, még azt is elnézték neki, hogy ritkán látogatta azt a drága svájci egyetemet, ahova szakmai képzésre íratták be. Aztán már nem is próbálkozott a tanulással, azt tette, amit legjobban szeretett: zongorázott. Sikeres bárzongorista lett belőle, imádták a nők. Nemcsak Budapesten játszott táncra csábító darabokat – közben néha Chopint és az akkoriban még újdonságnak számító dzsesszt is –, külföldön is fellépett. Felkérték egy filmvígjáték zenéjének megkomponálására, ez remekül sikerült. Belekerült a fővárosi művésztársaságba, élte az aranyifjak vidám és gondtalan életét.

A könyv fontos szereplője egy régi Blüthner zongora. A 20. század elején került a zenére fogékony, jómódú zsidó család szegedi otthonába, onnan Budapestre, a Szent István Bazilikával szemben fekvő lakásukba. Csodálatos módon épségben túlélte a bombázásokat, s a családdal együtt költözött ki először Angliába, aztán Berlin egyik külső kerületébe, alig pár kilométerre attól a helytől, ahol annak idején gondos kezek megalkották. Hangszerként szolgálta, szolgálja ma is a család zeneértő tagjait, de jelképe is lehet hűségüknek – egymáshoz és a kultúrához.

Bástyait nem érdekelte a politika, a zsidótörvényekről hallva sem ébredt fel a veszélyérzete, mintha ezek rá nem vonatkoznának. Még akkor sem gondolkodott el, amikor művészbarátai az Egyesült Államokba készültek, s hívták, tartson velük. Ez az a korszak, amelyről Billy Wilder világhírű filmrendező azt mondta később: A pesszimisták Hollywoodban végezték, az optimisták Auschwitzban. Ő bölcsen már az Anschluss előtt elhagyta szülőföldjét, Ausztriát.

Hogy mit is gondolt Bástyai István valójában, azt nem tudjuk meg, jóllehet a szerző igyekszik belehelyezkedni hőse személyiségébe. Ebből aztán ilyen kínos mondatok születnek: „István elhallgat, aztán néma bólintással eltávozik. Érzi, hogy keblében mély seb tátong, és leroskad egy másik asztalhoz.”

A könyv szerzője azért igyekezett néhány kézikönyvből tájékozódni a politikai viszonyokról. Talán nem a legjobbakból, ezért nyilatkozhat így Teleki Pál öngyilkosságának okáról: „Inkább elvakult nacionalizmus volt, mint morális felsőbbrendűség”.

Végül bekövetkezett az, ami várható volt: Istvánt és társait behívták munkaszolgálatra. Még mindig igyekezett viccesre venni a helyzetet: egy könnyű kabátban indult neki az orosz télnek. Még szerencse, hogy szülei egy sebtében csináltatott prémes télikabátot rátukmáltak a határállomáson. Ami ezután következett, az maga volt a pokol. Az oroszországi munkaszolgálatosok élete állandó veszélyben forgott, nemcsak a Vörös Hadsereg katonáinak fegyvereitől kellett félniük, hanem a magyar katonatisztek brutalitásától is, akik kis híján halálra dolgoztatták, és sokszor aknamezőre is terelték őket.

Az 1943 elején bekövetkező voronyezsi áttörés megpecsételte a 2. Magyar Hadsereg sorsát, de ugyanúgy sok munkaszolgálatosét is. Eluralkodott a fejetlenség, a káosz. Bástyai István – magnóra mondott emlékei szerint – néhány társával együtt elindult hazafelé. Majd egyedül maradt, mivel lassan tudott csak haladni, társai magára hagyták. Ő pedig minden segítség, fűtött szállás igénybevétele nélkül, mínusz 20-30 fokos téli időjárásban egyedül, gyalog eljutott a Don mellől Kijevbe. Februártól áprilisig tartó útja közben élelemként csak a földeken talált fagyott krumpli és marharépa szolgált számára, Ez így elképzelhetetlen, szinte hihetetlen. A kéziratot kiadás előtt szakértő történésszel kellett volna ellenőriztetni. A szerző az interneten próbált segítséget találni, mindhiába. Így maradtak a nagypapa magnóra mondott szavai, az unoka által hitelesítve.

A történetnek ez a része legfeljebb a családi legendárium elemének tekinthető, hiteles forrásnak aligha. István mindenesetre valahogy visszajutott Budapestre. Egy rövid nyugodt időszak következett – zenélés a Kolibri bárban –, majd megint elindult a vonat, ezúttal nyugati irányba. A soproni gettóban töltöttek egy kis időt, majd megint vonatra szállították őket, ezúttal Mauthausen volt a célállomás. Az itt átéltekről csak pár percnyit mond István a magnószalagra. A szerző további informáiókért az egykori koncentrációs tábor emlékhelyének honlapjáról tájékozódik – a beszámoló így nem személyes, de legalább hiteles. Istvánt a gunskircheni táborban amerikai katonák szabadították fel, s mivel jól tudott angolul, segítségükre tudott lenni. Marasztalták, eljuthatott volna akár Amerikába is, de ő haza akart jönni Magyarországra.

Itthon csupa jó hír várta, szinte hihetetlen szerencsével az egész család életben maradt, megmenekült. Az ország zsidó lakosságának túlnyomó része akkor már nem élt, többségüket haláltáborokban gyilkolták meg, mások a munkaszolgálat szenvedéseibe haltak bele. A pesti zsidóság gettóba kényszerült, sokakat a Dunába lőttek. Még a svájci és a svéd védlevelek sem nyújtottak biztos védelmet. Erről István új szerelmének, Edithnek angliai testvéréhez írt levele számol be. Ő Budapesten élte át a vészkorszakot, barátai, munkatársai segítségével maradt életben. Az ő beszámolója a könyv leghitelesebb és legmegrendítőbb része.

Az egykori aranyifjúnak azt kellett látnia, hogy a város, ahova visszatért, sőt maga az ország sem a régi. A világvárosi csillogás, a pezsgő éjszakai élet helyett ínség, szürkeség uralkodott mindenütt. Egyre kevesebb kedvvel, de írt még egy-két dalt, sőt régi alkotótársával, Szenes Ivánnal együtt egy franciás zenés vígjátékot is. Megvárta még a bemutatót, aztán elhagyta az országot.

Felesége testvérének segítségével Angliába költöztek. Stratford-upon-Avonban, Shakespeare városában telepedtek le, itt működtettek később egy mérsékelten sikeres magyaros éttermet. István néha odaült a zongorához, pár nosztalgikus zenedarab is született a keze alatt, de az egykori bohémből komor, befelé forduló ember lett. Halála előtt nem sokkal döntött úgy, hogy megosztja maga és családja szenvedésének történetét gyerekeivel és unokáival.

Roxanne de Bastion, a felváltva Németországban és Angliában élő zenész unoka megkísérelt felvázolni egy hiányzó családtörténetet. Énekesként, dalszerzőként fel akarta kutatni zeneszeretetének, muzikalitásának forrásvidékét. Törekvése rokonszenves, de az eredmény meggyőzőbb lehetett volna, ha szakmai segítséget kér hozzá, mindenekelőtt történészit, de szerkesztőit is. Érdemes lett volna az anyagot máshogyan csoportosítani, a lineáris szerkesztés elárulja a háttéranyag szűkösségét és a kezdő szerző apró ügyetlenségeit. Így csak a szándékot lehet dicsérni, s abban reménykedni, hogy a történelem által szétszórt család tagjai egymásra találtak általa.

A könyv adatlapja a kiadó oldalán itt található.