A koncerten voltaképp két szextett csendült föl, amelyek igen hasonló hangszerösszetételük és számos közös vonásuk ellenére meglehetősen eltérő zeneszerzői temperamentumot tükröztek. A két darab Mendelssohn – a kamaszkori műveken belül is meglehetősen korai, és nem túlságosan gyakran hallható – op. 110-es D-dúr szextettje, valamint Mihail Ivanovics Glinka úgynevezett Nagy szextettje volt. A két darabot mindössze nyolc év választja egymástól, a korábbi Mendelssohn-darab pedig csak öt évvel Schubert Pisztráng-ötöse után született. Ám mindkét mű hangszerelése Schubert egészen egyedi hangszerválasztására utal vissza: a hegedűből, brácsából, csellóból, zongorából és nagybőgőből álló schuberti együttest Mendelssohn egy második brácsával, Glinka pedig egy második hegedűvel egészítette ki szextetté.
A „sztárok”, akik ezen az estén a két kompozíciót előadták, a következők voltak. Kirill Troussov (hegedű), Szűcs Máté (brácsa), Várdai István (cselló), Fejérvári Zsolt (nagybőgő) és Fejérvári Zoltán (zongora) mindkét darabban pódiumra lépett, ezenkívül az első számban Abouzahra Amira brácsázott, a másodikban pedig Pusker Júlia hegedült. Valóban kivételes színvonalú előadókról van szó tehát, akik körül nem mindenki magyar, de akik páronként jól ismerik egymást zenészpartnerként is. A Németországban élő és tanító Kirill Troussov gyakori vendég Magyarországon, s újabban részt vesz tanácsadóként, illetve zsűritagként a Kaposfest és a Flesch Károly Nemzetközi Hegedűverseny munkájában is. Pusker Júlia a Londonban élő, a napokban elhunyt Pauk György tanítványa és szeretett mentoráltja, az arab gyökerű, Németországban született, a még diákkorban lévő Abouzahra Amira pedig részben Magyarországon végezte eddigi tanulmányait. A most előadott szextettekben pedig azért is nyújthattak kiforrott teljesítményt, mert mindkét művet ugyanebben az összeállításban eljátszották már idén augusztusban, a Kaposfest programjában is.
Képek a koncertről
Az együttes zenélés öröme jól érezhetően áradt ki a közönségre is, s olykor egy-egy egymásnak szóló pajkos vagy cinkos mosoly formájában mutatkozott meg. Ezt persze megkönnyítette maguknak a zenéknek a magas „örömtartalma” is. Nem egészen ugyanarról az isteni és magasztos örömről van itt szó persze, mint Beethoven 9. szimfóniájában, inkább a fiatalság határtalan életöröméről, arról az élményről, ahogy a fiatal szerző (Glinka is pályájának elején, olaszországi tanulmányútján írta szextettjét) teljes fegyverzetben mutathatja meg tehetségét. Előadói részről pedig ezzel az ifjonti érzéssel való teljes azonosulás, valamint az előadás teljes hangulati és technikai összecsiszoltsága járult hozzá az est különleges varázsához.
Igen fontos körülmény, hogy nem csupán a zongoristaként is kiemelkedő Mendelssohn kompozíciója, de Glinka szextettje is vezető szerepet biztosít a zongoristának, s ezt a szerepet Fejérvári Zoltán a saját mércéjével mérve is kiemelkedően látta el: ahogy ő a mű és az előadótársak iránti alázatot össze tudja egyeztetni a minden magamutogatást nélkülöző és magától értetődő virtuozitással és brilianciával, az egészen különleges adottságra vall. Emellett Troussov kvázi-koncertmesteri, a vonós játékosok lélegzetét összehangoló vezetése egyfelől egy ugyancsak egyszerre briliáns, de tolakodásmentes vonós teljesítményhez adódik hozzá, másfelől valamilyen módon a Fejérvári Zoltánnal való feladatmegosztást is tökéletesen harmonikusnak éreztük.
Fotó: Magyar Zene Háza / Szabó Bence
A Mendelssohn-szextett még nem olyan lélegzetelállító remekmű, mint a kevéssel későbbi Oktett vagy Szentivánéji-kísérőzene, ám hallatlan arányérzéke és kifejezésbeli gazdagsága így is rendkívüli. Magam a lassú tétel mélységét csodálom elsősorban ebben a darabban, és az előadás rangját bizonyítja, hogy a művészek fel tudták idézni ennek a ritkán hallott tételnek a titokzatosságát, bensőségességét és a tétel zárását átható, szelíden sajgó bánatot, egy olyan zenei pillanatot, amihez hasonlót a legnagyobbak közül is kevesen írtak.
Glinka műve, ha mélységben nem éri is el a kamasz Mendelssohn színvonalát, rendkívül szerethető, nagyszerűen megformált darab, amelyben rengeteg az operai elem, de még sincs kétségünk afelől, hogy aki írta, vérbeli hangszeres szerző (is). A zongora szólama a leghálásabb, és Fejérvári Zoltán élt is a lehetőségekkel; de Glinka a vonósok számára is számos alkalmat tartogat a bemutatkozásra; közülük most csupán azért emelem ki Fejérvári Zsoltot, mert a vonós hangszerek művészei közül bizonyára a nagybőgősök azok, akik a legritkábban bizonyíthatják – mint most ő –, hogy egészen kiváló zenészek. A Glinka-szextett Weber hatását tükröző, ujjongó hangú és rendkívül szellemes zárótétele tökéletesen foglalta össze ennek az örömteli zenei estének a lényegét.
A koncert adatlapja a Magyar Zene Háza honlapján itt található.