Egy tönkrement kapcsolat és egy válás kicsit sem fekete-fehér körülményeiről, családon belüli erőszakról, megcsalásról, szülői mintákról, önfeláldozásról, anyaságról, az erőszak továbbadásáról és az elengedés nehézségeiről beszél nekünk a Mély levegő. SZABÓ RÉKA DOROTTYA KRITIKÁJA.
A Fügénél és a Jurányiban helye, sőt jó helye van a gyerekeknek: gondolkoznak róluk és foglalkoznak velük. Legfrissebb családi bemutatójuk kortárs történeteket követően egy magyar népmese, A kiskondás volt. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.
Még mindig vannak olyan emberek, akiket semmi nem mozdíthat ki elkeserítő élethelyzetükből. Sem egy stég a tavon, sem a sör, sőt még a jackpot sem. A gyász pedig végképp nem. SIMON ORSOLYA KRITIKÁJA.
Legyen szó filmről, képzőművészetről, (orvos)tudományról, filozófiáról vagy diszkóról: a színház mindenben ott rejlik. Nem csak a téma, de sokszor a forma szintjén is újító produkciókat, többek között a színház és a színháziasság határvidékeit feszegető előadásokat láttunk az idei THEALTER második felében. SZABÓ RÉKA DOROTTYA BESZÁMOLÓJA.
Bármiből lehet bábszínház. A marionettfigurától, a zoknibábtól és a papírmasé alakoktól kezdve az emberi testen, a gerincmerevítőn és a maszkon keresztül egyetlen fénypontig. A lista messze nem teljes – számos hasonló, sokszor egymással párbeszédet folytató bábkoncepcióval találkozhattunk idén Kecskeméten. SZABÓ RÉKA DOROTTYA ÍRÁSA.
A színház kreativitás, filozófia, önismeret, traumafeldolgozás, közösség, hit, politika, szórakozás. A színház próbálkozás, tenni akarás, szabadság. Az idei THEALTER második felében tematikailag és formailag egyaránt változatos, többé-kevésbé kísérletező előadásokat láthatott a közönség. SZABÓ RÉKA DOROTTYA BESZÁMOLÓJA.
Ismétlünk. Ismétlünk. Enyhe sértődöttséggel nézzük azokat a próbálkozásokat, melyeknek nem sikerült egyetemessé és egyetlenné válniuk. Mindeközben tudjuk, hogy vesztes helyzetből indulunk. Abszolút értékek már vannak, csak önmagunkat kell meghatároznunk bennük. Túl egyszerűen hangzik. Ráadásul sokan elfelejtik. A 32. THEALTER fesztivál utolsó napjain (gyakran) nem ez történt. KÓSA-SZIGETY ZSÓFIA ÍRÁSA.
Túlélni lehet csendben, egy téliesített garázsban lapulva, mint Jankó, vagy bátran, a halál árnyékának völgyében is A velencei kalmárt próbálva, mint “az első magyar gettószínház” tagjai. Lehet az elkerülhetetlent tagadva zuhanni előre, mint Ljuba, vagy álomvilágba menekülni, mint Ottó. Aki a 32. THEALTER-re látogat, megtanulhatja az előadásokból a túlélés lehetőségeit, a legnagyobb leckét mégis magától a fesztiváltól kapja. KISS LÓRÁNT BESZÁMOLÓJA.
A rajongók már az első másodpercekben „fölnevetik” az elődást a mennyezet közelébe, pedig igazából még semmi nem utal semmire. Ettől azért többekben fölébred a remény, hogy jó lesz. Valakik itt már tudnak valamit, várjunk sorunkra. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Sartre-ba oltott stand-up sok zenével – a Vilmányi Benett által írt, játszott és rendezett produkcióról már megnézése előtt is sejthető, hogy nem próbálja szigorú műfaji keretek közé szorítani magát. A megnézése után pedig az is nyilvánvalóvá válik, hogy – noha folyamatosan el-eljátszik különböző formákkal és műfaji lehetőségekkel – igazi tétjét az ezeket a kereteket szétfeszítő színpadi személyesség érvényesítése jelenti. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.
Irónia és groteszk. Két olyan eszköz, amelyhez előszeretettel nyúlnak mostanában azok az emberek, akik a minket körülvevő, omladozó társadalmi és politikai rendszerre szeretnének reflektálni az országban. De vajon ez az út? HORNOK MÁTÉ KRITIKÁJA.
Harmincévesen az ember már felnőtt, egzisztenciálisan biztos alapokon áll. A harmincasok egy része biztosan, de Szabó Zoltán első rendezésében, a Tiprás című produkcióban egyáltalán nem ez az oldal kerül terítékre, sőt, egy generáció több évnyi szüntelen frusztrációja tobzódik egy átlagosnak induló szülinapi bulin. KELEMEN ROLAND KRITIKÁJA.