A LOW Fesztivál felolvasó-színházi sorozatának keretében három kortárs németalföldi drámát láthattunk – és nem csupán hallhattunk! – a félig szcenírozott előadásokon. A sorozatnak az Első lépcső címet adták. PAPP TÍMEA CIKKE.
Film az öröklétről, egy másik a tizenkét éve a debreceni menekülttáborban „felejtett” pszichiátriai kezeltekről, s az üzbég vándorcirkuszosokról szóló alkotás. A dokumentumfilmesek nem kifejezetten a holland társadalomról szóló témákkal mutatták fel magukat. SISSO ÍRÁSA.
Ha van tökéletes ellentéte a halott színháznak, a Holland cunami az. Van azonban az előadásnak egy olyan rétege is, amelyet úgy lehetne megragadni, hogy elment az értelmiségi közönség színházba, ahol látá, hogy a tolerancia jó. RÁDAI ANDREA KRITIKÁJA.
Déry Tibor híres novellájának címénél aligha akad plasztikusabb jellemzés arra a produkcióra, amelyet Ton Koopman az Amszterdami Barokk Zenekar és Kórus élén bemutatott a LOW Fesztivál záróestjén. CSONT ANDRÁS KRITIKÁJA.
„Mindég lesz a nagyvárosok határán / egy-egy letarolt gyepü rét, / hol hűvös alkonyati órán / hallani e mély dobzenét…” A labdapuffogásét. TARJÁN TAMÁS ÍRÁSA.
Az autonóm művészet él és virul, mintha csak a hatvanas években. Geometrikus nosztalgia, perspektivikus minimalizmus, párnaképek. Precisely that. KÜRTI EMESE KRITIKÁJA.
Zongoratriók új utakon − ezt a címet adták a szervezők a március 10-i jazzkoncertnek a Low fesztiválon, ennek folytán aligha indulhat máshonnan kritikai beszámoló, mint e kijelentés mérlegelésétől. ZIPERNOVSZKY KORNÉL KRITIKÁJA.
Azt képzelem, hogy bármit megtehetek – mondja a csaknem háromnegyed órája mozdulatlanul fekvő színésznő a While We Were Holding It Together című előadásban. A néző ekkor már nem csak tudja, hanem el is képzeli, hogy bármit elképzelhet. RÁDAI ANDREA KRITIKÁJA.
A több évtizeden keresztül zajló, karitatív hollandiai-belgiumi gyereknyaraltatásoknak állít emléket a Gyermekvonatok című kiállítás. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.
Benjamin Verdonck előadása a gyermekkor rítusainak világába kalauzol, abba a tudatállapotba, amelyben a félelmetes és az örömteli, az iszonyú és a szép, a kiszámítható és a meglepő nem választható el egymástól. RÁDAI ANDREA KRITIKÁJA.
A kortárs művészet számára a legfontosabb kérdések ma társadalmi jellegűek. A Kiscelli Múzeum UtópiaTransfer kiállításán felbukkan Saint-Simon, Fourier, Rodrigues, kicsit távolabb Lenin is. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, Tulajdon. KÜRTI EMESE KRITIKÁJA.
A Dániában született, de a brüsszeli P.A.R.T.S.-ban végzett koreográfusnő, Mette Ingvartsen ízekre szedi a testet. Összekeveri a nemeket, az életkorokat, a testrészeket, sőt az antropomorf figurákból olykor hatlábú-hatkezű amorf lényt varázsol. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.
Nyakuknál összefűzött apró patkányok füzére csalogatta a metrón a legújabb designra éheseket. A Wasárnapi Művész Piac háromnapos holland-magyar fesztiválján helyet kapott a sajtreszelő lámpa, a formára cipzárazható papucs és a patkánybundából készült teamelegítő. SZEMERE KATALIN RIPORTJA.
Bicikli, facipő, sajt, hajó, joint, gay parade, a vöröslámpás negyed szexshopjai – nagyjából ez a tematikája annak a fotókiállításnak, amely a Millenárison tekinthető meg. Mi, magyarok így, azaz a sztereotípiáktól egyáltalán nem mentesen látjuk a(z egyik) holland fővárost. PAPP TÍMEA CIKKE.
A két izraeli származású holland koreográfus, Guy Weizman és Roni Haver káoszelméleti darabja mozgalmas, figyelemfelkeltő, vicces és szomorú. Aktuális helyzeteket látunk a színpadon táncban, dalban és szövegben elbeszélve. SISSO KRITIKÁJA.