Lehet játszani a számokkal, lehet buherálni is őket, ha azt akarjuk látni, de főleg láttatni, hogy dől a nép a színházba – ettől még az marad a makacs igazság, hogy az irdatlan méretű szegedi szabadtéri színpadán csak a Mágnás Miska hozta a nézőket, és az sem könnyen. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Bródy Sándor falusi zsánerképeinek minden mozzanata magyarázatra szorul, jóllehet semmi lényegi nem változott: az urambátyám ma korrupció néven ismert, a „fajmagyar szupremácia” egyszerűen rasszizmus, a makulátlan tanítónő pedig ugyanúgy jön, lát és továbbáll, ahogy eddig is. LÉNÁRT ÁDÁM ÍRÁSA.
Nincs jobb nyáresti időtöltés annál, mint hűsöléssel egybekötött könnyed műélvezet reményében beülni a szellős szabadtéri színház nézőterére. De mi van akkor, ha a langymeleg fellázad, és az időjárás szembemegy a társulat és a közönség óhajával? IBOS ÉVA KRITIKÁJA.
Minden díjat megkapott már, ezt a mostanit viszont színésztársaitól kapta, pályája egyik csúcsán. KOVÁCS DEZSŐ PORTRÉJA.
„Móricz Zsigmond ebben a darabjában nem bírál, nem mond erkölcsi ítéletet, nem erőszakoskodik nagy életproblémákkal” – idézi Schöpflin Aladárt a Nem élhetek muzsikaszó nélkül című előadás színlapja, s a Nyugat jeles recenzensének állítása éppúgy igaz a kőszegi produkcióra, mint a Móricz-színműre. MARKÓ RÓBERT KRITIKÁJA.
Minimálszínház, amelyben nem a külső cselekvések fontosak – alig-alig vannak –, hanem a színészi jelenlét, a belső történések, valamint az Örkény István eredeti kisregényéhez is visszanyúló szöveg. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.