Székely Kriszta vagányul gondolta újra az Odüsszeiát. Nem afféle gyorstalpaló zanzát készített belőle, hanem szuverén színpadi olvasatot. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.
Sárga az arca a fekete korona lakkfényű pántja alatt. Szinte foszforeszkál. Richárd ő, a démon, aki tudja, mit kell gondolni az emberről ahhoz, hogy aztán kellőképpen meg lehessen rontani. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Körbevesznek minket az emlékek…. Minden oldalról, megkerülhetetlenül, szembesítenek. Miközben a körülöttünk felhangzó vallomások mind a személyes emlékezet törmelékei. „Töredékek-a-töredékben”. DARIDA VERONIKA KRITIKÁJA.
„Mit tudsz te?” – kérdi megvetően a boszorkány. „Szeretni.” – feleli rá derűs nyugalommal a főhős. S rejlik ebben a szóváltásban valami kétséget nem ismerő erő, valami – a rángatózó korszellemet is vállon ölelni merő – vakmerőség. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.
Az ’56-os forradalomról írt előadást a k2 Színháznak, ennek kapcsán beszélgettünk Závada Péterrel arról, mit jelenthet ’56 a mai fiataloknak, mit csinált volna ő a forradalomban, és hol tudja megélni a szabadságot az átpolitizált hétköznapokban. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.
A k2 színház az Újszínház helyett az ELTE-re költözött ebben az évadban. Itt, új bázisukon beszélgettem a Family Guy-ról, Ascher Tamásról, generációváltásról és frissen szerzett Junior Prima Díjáról Benkó Bencével és Fábián Péterrel. PUSKÁS PANNI INTERJÚJA.
Frappáns újrafordítás, szellemesen működő díszlet, karaktert teremtő jelmezek, pompázatos alakítások, elegáns és gondos rendezés – a műgond megtestesülése. NÁNAY ISTVÁN KRITIKÁJA.
Tetszik, ahogy. És itt tetszik. Ahol a repertoár nem csekély részét Gothár Péter jegyzi rendezőként, az átiratban humorforrás lehet az ő neve, és egy kitömött hatalmas szarvas láttán hajlandó vagyok nevetni, ha a nemrég elhunyt Juhász Ferenc klasszikus Szarvas-énekével viccelnek. TARJÁN TAMÁS KRITIKÁJA.
Cseppben a tenger, pars pro toto, csupa hétköznapi ember, sablonos történet, valóság, só – vagy amit akartok, és amit nem. Schilling Árpád színháza olyan tükör, amelybe annak is rohadt érzés belenézni, aki bűntelennek érzi magát abban, amiben élünk. Sem a tanú, sem az áldozat nem menekül. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.
Utolsó tangó a Sufniban… Persze reméljük, hogy nem, ám nem tudván semmit a jövő zenéjéről a Katonában, szerencse és – stílszerűen – egyben csoda, hogy eljutottam Piazzolla Nagyvárosok Máriája címen előadott tango-operitájának idei utolsó előadására. TÓTH ENDRE KRITIKÁJA.
Még nem élt, csupáncsak működött a Hair a Mohácsi János által rendezett produkció legelső előadásán. Hol jól, hol rosszul. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.
A Kiszorultak társadalmi integrációjára jelenleg kevés alkalmasabb kulturális kísérletet látok a slam poetrynél. Ez az ígéret arra is lehetőséget kínálhat, hogy megteremtődjön valami (szükségszerűen alacsony belépési küszöbbel), amit konszenzuális művészetnek nevezhetünk. Ez a kiszolgáltatottak hatalma. Ha ez nem sikerül, akkor lehet, hogy elveszünk. FEHÉR RENÁTÓ ÍRÁSA.
A slam poetryről mindenkinek van véleménye, azonban felkészült és releváns kérdéseket megfogalmazó kritikust még mindig keveset találunk. Hiszen a hagyományos művészetelméletek felől közelítő irodalmár érthető módon nehezen tud mit kezdeni a műfaj intermedialitásával vagy a költészet programként meghirdetett demokratizálásával. ZÁVADA PÉTER ÍRÁSA
A slamvita és slammozgalom néhány alapvető félreértéséről szeretnék írni. Eléggé kritikus leszek, de nem azért, mert bántani akarom a műfajt, hanem mert a slam kibírja. KEMÉNY LILI ÍRÁSA.
Nézhetjük ezt afelől is, hogy az elitté nemesedett (és néha sajnos: sorvadt) költészetnek egész egyszerűen semmi köze a szakmán kívüli világ 97,5%-ához. És ezzel még nem lenne baj, ha ez a szakma nem tenne úgy, mintha a világ tényleg nem is létezne. De, jelentem, létezik. SIMON MÁRTON ÍRÁSA.