Amikor Friedenthal Zoltán lassan, nagyon lassan fölveszi a sapkát, aztán Takács Nóra Diána ugyancsak nagyon lassan leveszi a derekáról a nagykendőt és babát hajtogat belőle, akkor nemcsak két remek színész látványos belebújását látjuk a szerepbe, hanem már tudhatjuk és láthatjuk, milyen színházi nyelven beszél hozzánk ez az előadás, a Sokszor nem halunk meg. És ha kis nézelődés után azt is látjuk, hogy a járások mellett színészek, közreműködők ülnek, akkor már értjük is ezt a bizonyos nyelvet.
Nem baj, hogy a valódi nyelvet tekintve hol magyarul, hol románul, hol németül, hol angolul beszélnek a színészek, értjük azt is, vagy olvassuk a feliratot. A Sokszor nem halunk meg ugyanis koprodukcióban készült, a Goethe Intézet és a Theaterhaus Jena együttműködésében, sőt, a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával (remélem, ez némi pénzt jelent, abból ugyanis van nekik több mint elég), sőt, még az Európai Unió is beszállt (nem lesz ebből baj?).
Ennek a regénynek számos kulcsszava, kulcsmondata van; több, mint amit dramaturgiailag bele lehet sűríteni egy színházi előadásba. A „ki vagyok én?” tán a legalapvetőbb: ez a holokauszt idején varázslatos módon megmenekült zsidó csecsemő felnővén élethosszig birkózik ezzel a kérdéssel. Aztán ott van a szabadság, pontosabban annak hiánya, aztán az önkifejezés keresése, a színház, a szerepek, amik talán választ adhatnak, vagy legalább közelebb vihetnek egy válaszhoz. Aztán a hatások, amelyek a Tildává lett Matyit érik: ismerősök, tanár, író, rendező; szerelem, csalódás, gyerek…
Friedenthal Zoltán és Takács Nóra Diána
És mégis: ez mind benne van, mert az adaptáció készítője, Gáspár Ildikó beletette. És a hat színész el is játssza – hol ők váltogatják a szerepeiket, hogy a szerepek őket, és mindez, akár a többnyelvűség, csöppnyi fennakadást sem okoz. Lehet, hogy azért nem, mert maguk is reflektálnak a szerepekre, és olykor önmagukra is, mint például Florian Thongsap Welsh, aki szépen be is mutatkozik: a jénai színház művésze.
Hat színészt mondtam, holott hetet kellett volna: Matisz Flóra Lili, aki a muzsikus résztvevő, nemcsak az előadásnak fontos alappillére, hanem a színészcsapatnak is: jó volt nézni, ahogy követte kollégái mozgását, váltását, hangi jelenlétét. És ez az „összetapadás”, intenzív egymásra figyelés beborítja a játékteret, vagyis az egész stúdiót, és még az előterét is (ahol nemcsak jönnek-mennek a szereplők, hanem Friedenthal még zongorázik is), márpedig ez azt jelenti, hogy minket, a közönséget is beborít ez a furcsa valami, amit magamban próbáltam empátiának, sőt, szeretetnek nevezni, de talán a részvétel a legpontosabb, az, hogy a részei leszünk ennek a történetnek. Hiszen benne ülünk a térben, mármint az előadás terében, a járások között, szimpla egyszerű feketeség; meg hát pont úgy vagyunk öltözve, mint a szereplők, vagy ők úgy, mint mi, ezt Szabados Luca nyilván így találta ki.
Megyünk a szereplőkkel, Szaplonczay Mária Matyija kezdetben még tüskés és ingerült, mert nemigen tudja megfogalmazni a létezése diszkomfortjának okát, Szandtner Anna Tildája viszont már céltudatos a keresésben, ha nem is jut el a megtalálásig, de a színházban, a szerepekben, a választásaiban már ott van az út, ami az övé. Érzékeny és finom alakítás mindkettő – ahogy az összes többi is az, Ioana Nitulescué és Florian Thongsap Welsché is. Takács Nóra Diána és Friedenthal Zoltán Erzsi és Feri szerepében egy igazán szép, szeretetteli kötődést is megmutatnak – jó nézni őket. És hát mindenki simán veszi a szerepváltásokat, Friedenthal például Titi szerepében a kudarcos menekülést, illetve a menekülés képtelenségét is láttatja.
Florian Thongsap Welsch és Szaplonczay Mária
Fentebb kiböktem a szeretet szót, ami ebben a helyzetben, mármint a rendezés tekintetében talán némi magyarázatra szorul. Távolról kezdem: képtelen vagyok megfejteni, hogy a divatbemutatókon a modellek miért vágnak mindig komor, sokszor kifejezetten ingerült arcot, a tartásuk, a mozgásuk miért áraszt zárkózottságot, távolságtartást, ridegséget (persze nem töprengek ezen nagyon sokat, nyilván alaposan kikutatták, hogy így hatásosabb, már akire hat). A rendezés is tud olyan lenni, mintha az ember egy tárlót szemlélne, amelyben tüchtigen fel vannak gombostűzve különféle lények (ezt éreztem erősen például épp az Örkény Színház egy másik előadásában, a Haneke-darabban). Gáspár Ildikó nagyon szenvedélyesen megy szembe minden ilyesféle trenddel; az utolsó sejtjéig benne van a rendezéseiben, tapad a figuráihoz – és akkor most a Stuart Mária jut eszembe, ahol nemcsak a két asszony, de az összes többi szereplő is kiváltotta belőlünk a megértés/azonosulás/empátia reflexét…
„Nem vagyok senki”, mondja a jelenidejű Tilda, már mindenen túl: Pogány Judit mint idős Tilda videón ad interjút Ficza Istvánnak, aztán bejön egy másik kulcsmondat is, „semmit nem tudok magamról”.
Szóval Gáspár Ildikó valamit nagyon tud, mégpedig valami olyasmit, amit kevés rendezőről lehet elmondani. Nekivágni a lehetetlennek: színpadra vinni ezt a bizonyos színtiszta epikát; mégpedig úgy, hogy az érzelmi drámaiságot szervezi dramaturgiai értelemben drámaivá. Ez történt jó néhány éve a József és testvéreivel, aztán a Szabó Magda-regénnyel, Az ajtóval is. Persze, nyilván jól jön, hogy kiváló dramaturg is, meg hát a hajdani bölcsészkar sem veszett kárba…
Szandtner Anna és Szaplonczay Mária. Forrás: Örkény Színház. Fotó: Horváth Judit
A Sokszor nem halunk meg ritka jelenség: egy jelentős, súlyos regényből jelentős, súlyos előadás született. És micsoda finom befejezés, itt is meg ott is: „de előbb ebédelünk”.
Igen.