Hadd legyek elsőre védhetetlenül szubjektív. Én ezt a történetet átéltem már korábban. 2013 nyarán Vidnyánszky Attila nem csak a Nemzeti Színház igazgatói irodáját foglalta el, de a Kaposvári Egyetemen is potentát lett. Persze, látszott már korábban, hogy nagy a baj, hogy a kezdeti barátkozós-szakmai tónus gyorsan a semmibe foszlik, ha dékánnak vagy rektornak címkézett alkalmatlan lótifutik adják a lovat a messziről jött ember alá, így próbálva menteni a – mit is? A saját irhájukat leginkább. Végrehajthatatlan dékáni rendeletek, folyamatos szőnyeg szélére állítás, az oktató és művészeti munka ellehetetlenítése, eközben a fenti hatalmasok totális közönye – kösz, mind megvolt, egytől egyig.
Akárhogy is, ő jött, látott, győzött (mint oly sok pozícióban az elmúlt másfél évtizedben), mi meg, jó néhányan, akik akkor már évek óta azon melóztunk éjjel-nappal, hogy egy értelmezhető képzést barkácsoljunk össze a majdnem lehetetlen körülmények között, korántsem vert seregként, de távoztunk. Hogy a ma újszülött olvasó erről nem hallott, nem tudott semmit? Ja igen, az ún. színházi szakmát ez nem (ez sem) érdekelte akkor, sokan dörzsölték a kezüket: végre vége a kaposvári vircsaftnak, éljen soká az SZFE!
Hát, ez nem tartott sokáig, és hiába mondogattuk, hogy Kaposvár nyilvánvalóan csak főpróba, hogy a fék nélkül száguldó tehervonat következő állomása a Vas utca lesz, volt, aki legyintett, mások a vállukat vonogatták, a legtöbben meg elfordultak. Félre ne érts, kedves olvasó: se káröröm, se cinizmus nincs a fenti sorokban, csupán arra célzok, hogy ha időben figyelünk a jelekre, akkor talán elkerülhető az olyan kataklizma, mint amit a Színház- és Filmművészeti Egyetem egyben történő bekebelezése jelentett és jelent. (És igen, egyszer valakinek meg kellene írni a kaposvári történetet is. Nem én leszek az.)
Abban, hogy Upor László, aki az intézmény történetében tán először úgy volt az SZFE rektora, hogy nem volt az, megírta ezt a könyvet, nincs semmi meglepő. Neki ezt mind le kellett írnia, nem csak a saját lelki egészsége megóvása miatt (bár nagyon érdekelne, mennyiben terápiás célú vagy értelmű a vállalása), hanem azért is, hogy legyen meg végre ez a történet két puha fedél közé szorítva, a könyvespolcról levehető állapotban.
Persze ez nem a történet, hanem egy történet az ezerből, és ezt a szöveg is sok ponton egyértelművé teszi. Az öndokumentáció a belső hírlevelektől a saját forgatócsoport által készített videóanyagokon át a rengeteg közleményig, beszédig, hivatalos és nem hivatalos levélig, üzenetig végig meghatározója volt a mozgalomnak. Upor könyv alakú missziója idén tavaszi megjelenési pillanatában részévé vált annak a felfoghatatlan mennyiségű közösségi és egyéni emléknek és tapasztalatnak, aminek centruma és meghaladhatatlan, mert a külvilág számára leginkább látható csúcspontja az SZFE 71 napos elfoglalása volt. De az, hogy hogyan jutunk el idáig, és hogy innen hová lehet tovább lépni, legalább ennyire lényeges.
Erről szól tehát a Majdnem lehetetlen című, négyszáz oldalas, a Tea Kiadó és a Magyar Narancs által kiadott kötet, ami elő- és utószóval, öt fejezeten át számol be a 2020 őszi eseménysorról. (Meg sok-sok QR-kóddal, amik fotókhoz, videókhoz, levelekhez és más dokumentumokhoz vezetnek. Eleinte lelkesen kattintgattam is, aztán amikor beszippantott a történet, ezt feladtam. Szakdolgozók, színháztörténészek öröme lesz ez a másik, a virtuális pótkötet.)
Upor elbizonytalanítóan közelről nézi az eseményeket, az időfaktort és az érintettséget tekintve egyaránt, és valahogy úgy képzelem, hogy ennek a perspektívának a megtalálása lehetett írás és kutatás közben a legnagyobb probléma. Egyetem-, köz- és kicsit színháztörténeti szakmunka ez, hiszen ha lecsupaszítjuk, a vázat egyfelől a kronológia, másfelől tematikus csomók adják. Érdemes megfigyelni a sűrűsödési pontokat; azt, ahogyan szükségszerűen a blokád ideje kerül a fókuszba – az outsiderek tán erről tudnak a legkevesebbet, itt kell tán leginkább a propagandamasinériával szembe menve józan hangon elmondani, hogy mi zajlott ott és akkor a falak között. (Spoiler: a hüllőkeltető konteó hívei csalódni fognak.) És ott a szelíd megértés is, menők és maradók felé egyaránt; annak elfogadása, hogy egyéni helyzetek, eltérő szocializációk és nagyon különböző vérmérsékletek találkoznak itt is, mint az élet oly sok pontján. Hogy ki döntött kevésbé vagy nagyon rosszul, utólag derül ki, ha egyáltalán.
Mindeközben lehet elfogultsággal vádolni Uport, persze, de egyrészt miért is ne lehetne elfogult valaki, aki ilyen-olyan pozíciókban harmincnál is több évet töltött a patinás falak között. Másrészt, ha igyekszünk sine ira et studio forgatni ezt a bizarr történelemkönyvet, feltétlenül méltányolnunk kell Upor szinte észrevehetetlen törekvését arra, hogy ne lázító hangú megmondóemberként, ne is bölcs öregként, hanem inkább (ön)ironikus tanúként, rezignált krónikásként számoljon be arról, amit látott és tapasztalt. Innen a jelen írás címe is: miközben ég és föld összeszakad körülötte, a szerző az események kellős közepéről nyugodtan és csöndesen számol be mindarról, amit tapasztalt.
Uport a megértés és a rögzítés szándéka vezérli, mint anno ifjú kollégáit is – többször szóba kerül az a hónapok alatt leforgatott, 1200 órányi (!) videóanyag, ami remélhetőleg nem lesz az enyészeté, hanem valamikor valakik kezdenek vele valamit, és összeraknak belőle egy/több történetet az SZFE ostromáról. Ugyanakkor elgondolkodtató Upor többször megismételt felvetése a könyv vége felé közeledve arról, hogy bár évek teltek el az események óta, mégsem születtek róla tömeges visszaemlékezések. Az okok sokrétűek, az egyik, hogy nem lehet rendet tenni ebben a történetben: „Talán ha sok lesz a vállalkozó szellemű elbeszélő, talán ha a párhuzamos történetek mesenyalábba rendeződve találkoznak a végtelenen innen”.
Pedig a rend fontos alkotóeleme ennek a könyvnek. A szubjektív, mert elfogult, olykor vállaltan patetikus hangnem és az objektív, mert dokumentált, tényeket, adatokat, neveket tartalmazó lajstromok jó arányban váltakoznak. A kötetbe becsatolt dokumentumokat a szerző hagyja beszélni, nem magyarázza őket agyon, csak mintegy „ottfelejti” őket, persze nagyon is tudatosan – kezdjen vele az olvasó, amit tud és akar. Ezeknek a szövegeknek a többsége tényleg nem igényel kommentárt. A szerző a segítségükkel mutat rá a nagyobb struktúrákra, melyeket sokszor az irigység, a komplexusokból telepített erdő, röviden: a gonoszság mozgat. Mert gyorsan egyértelmű lesz itt, hogy az állam nem egyszerűen rossz gazda, de kifejezetten felelőtlenül bánik javaival.
Fentebb azt írtam, hogy ha időben felismerjük a bajt, elkerülhető a tragédia. A könyv dramaturgiailag tán legerősebb pillanatai azok, amikor Upor azokat a dilemmákat hangosítja ki, hol valós idézetekkel, hol tartalmi összefoglalókkal, amelyekkel a közösség szembesült a reménytelen harc hónapjai során. Mert megrendítően sokáig ott motoszkál a remény, hogy egyszer csak megáll az úthenger, csak az újabb és újabb keresztutaknál a jó irányba kell kanyarodni.
Mára remélhetőleg a lassú felfogású óvatoskodók, a béke nagy barátai is kezdik kapizsgálni, hogy a hazai színházi élet első számú urával nem lehet tárgyalni. Ő nem kérdez, nem vitatkozik, hanem közöl és kijelent. Megvilágító erejű a pillanat a könyvben, amikor berendeli magához a Nemzeti Színház vezérigazgatói irodájába (tényleg hagyjuk is, hogy miért oda) az SZFE lemondott vezetőségét. Szó sincs megbékélési vagy kiegyezési szándékról, dehogy; a saját sérelmeit és frusztrációit kezdi sorolni azoknak, akiket épp megfosztott az életük (egyik) értelmétől.
Az olvasó most már nyilván azt gondolja, hogy Upor László panaszkönyvet írt, pedig szó sincs erről. A legfényesebb lapok a hallgatókról és arról szólnak, mit tettek ők a dicsőséges 71 nap előtt, alatt, után. Arról, ahogyan megszervezték a minitársadalmukat, arról, ahogy rájöttek, hogy a bázisdemokrácia működtetése kegyetlenül nehéz dolog, arról, ahogy lehengerlő kreativitásuk performatív elemekkel töltötte meg az eseménysor minden egyes etapját. Arról, hogy hihetetlen mennyiségű új skillt sajátítottak el az egyetemvédők a jogi ismeretektől az önszerveződés szabályaiig és tovább.
Értékes kortörténeti dokumentumként tartom számon azokat a részeket, amelyek a szeptemberi ifjak szimbólumainak születéséről tudósítanak a piros-fehér szalagtól a díszőrségen át a Titkos egyetem himnuszáig meg tovább. A performatív akciók sorának felidézése, részletgazdag és célirányos rekonstrukciója hasonlóan forrás értékű.
A Majdnem lehetetlen nyilvánvalóan többet mond, mást jelent azoknak, akik más-más fokon és mértékben, de azért benne voltak ebben a történetben, mint egy, a színház világa iránt kívülről érdeklődő olvasónak. De az utóbbi is feltehetően megért végre valamit abból, hogy mitől volt és lehetett sziget a Színház- és Filmművészeti Egyetem – a napos öblökkel és a sötét erdőszakaszokkal együtt. Mindent összevetve a legfontosabb tanulság azonban mégis csak ez: itt van egy generáció, amelyiknek a tagjai megéltek valami kivételeset és lélekemelőt, amit így, ebben a formában már sok-sok évtizede senki. Bárcsak emlékeznének rá, táplálkoznának belőle akkor, amikor erre igazán szükség lesz.