Khoór Lilla képzőművész és Kriza Bori szociológus projektje ugyanis mentes a politikai aktivizmusra jellemző konfrontációtól, nem kíván állást foglalni bármilyen politikai kérdésben, „csupán” tükröt tart elénk a Harmadik Magyar Köztársaság politikai és mentális állapotáról. Pillantásuk semleges, az eredmény mégis árulkodó. A pártok négyévenkénti harcában ugyanazok a kulcsszavak telítődnek más és más tartalommal, így nem meglepő, hogy a hívószavak kiüresedtek, a szlogenek ronggyá koptak, bizonyos fogalmak jelentése pedig teljesen elzavarosodott. Az alapvető eszméket hordozó szavakra ráépülő, eltérő jelentések mögött nem csak az áll, hogy a pártok ugyanabból a „készletből” dolgoznak – így szükségképpen megkísérelik saját értelmezésüket az egyedüli igazságként beállítani –, hanem a (nem annyira valós, inkább vélt vagy áhított) szimbolikus konnotációk erőltetése (így lehet például a szabad demokratikus választásokon aratott győzelmet forradalomnak nevezni).
 Részletek a kiállításból |
A kiállítás installálása igen visszafogott: az elmúlt húsz évet szimbolizáló hat kormányfő szórólapokról kinagyított portréja előtt öt darab, egyik oldalán nyitott, a politikai hirdetések és plakátok elhelyezésére rendszeresített „kampány-paraván” látható. Minden fülkéhez egy-egy, körülbelül egy órás hanganyag is társul, melyekben a Nyugati téren véletlenszerűen megkérdezett emberek beszélnek az egyes fogalmakkal kapcsolatos érzéseikről vagy politikai meggyőződésükről.
A második fülke a bizalommal és a felelősséggel foglalkozik. Ellentétben a pártok által kínált megoldással ( „Bízzon a biztos kiutat mutató pártban”, „Köszönöm, hogy nem hitt a rágalmaknak, köszönöm a bizalmat”, „A kölcsönös bizalom jólétünk alapja”, „A bizalom NAGY érték” – dr. Nagy György plakátjának szlogenje), a megszólalók többsége egyszerűen nem hisz a pártoknak, s a fogalmat kizárólag saját életében tartja érvényesnek.
A két legfontosabb „megfigyelési blokk” az elborzasztó magyarországi közállapotok origóira mutat rá, két olyan témára, amelyet igen gyakran „tematizálnak” a pártok. Az egyik az 1990 előtti rendszerhez fűződő viszony („Elszámoltatás!”, „Számonkérés!”, „Tiszta múlttal a tiszta jövőért”, „A jövő elkezdődött”), amely máig sincs feldolgozva: ebből fakad, hogy az ország a kapitalizmussal sem tud mit kezdeni. Mást tart demokratikus értéknek az, aki a Kádár-korban szocializálódott, s az is, aki úgymond készen kapta ezeket az értékeket. Talán ez a legizgalmasabb hanganyag a kisemberek kudarcairól, csalódásairól, nehezen kibeszélhető élményeiről. A másik téma a magyarság, a nemzet, a haza fogalmának kisajátítása („Magyarország a magyaroké”, „Aki magyar, velünk tart”), s ezzel szorosan összefüggve nemzeti ünnepeink (1848, 1956) gátlástalan felhasználása (a tablón több aktualizált 48-as tizenkét pont is olvasható). Itt a legszembetűnőbb, hogy míg a megkérdezettek számos demokrácia definíciót sorolnak fel, a „mit jelent magyarnak lenni” kérdésre adott válaszokban egymásba mosódik a magyarság és a nemzet fogalma, totálisan erodálódnak az eltérő jelentésmezők.