Vinnai András Titkosszolgák című szövegéből Horváth János Antal rendezett színházi előadást a Loupe Színházi Társulás színészeivel. Nehéz lenne meghatározni, hogy a produkció pontosan miről szól: van benne oknyomozás-kísérlet, korrupció és igazságérzet, világnézeti különbségekkel terhelt anya-lány kapcsolat, hatalmi visszaélés, karácsonyi ajándékozás meg egy csapat inkompetens, ugri-bugri irodai dolgozó (akik talán nem haragszanak meg, ha most lelkes csinovnyikoknak nevezzük őket). Már az elején szembetűnik, és az előadás legvégéig elkísér a dramaturg hiánya. Ez persze nem csak a sok mindenről szólni akarás miatt van, hanem elsősorban a jelenetkezelés, az egyes ügyetlenkedő epizódok húzatlan végtelensége, a cselekmény betetőzést nem sejtető, folyamatos és céltalan fokozása miatt. Egyszerű komédiákra jellemző strukturális melléfogás, hogy a történet nem nyugszik meg, egyre csak bonyolódik, így a végeredmény sajnos inkább fárasztó, mint szórakoztató.
A rendszerkritika és a komikum kézenfekvő párosítás, a közönség azért nevet ennyit, mert magára ismer. Az előadás ilyen szempontból meglehetősen egyszerű talajon áll: egy Trump-utalás itt, egy Putyin-utalás ott, a harmadik, „hozzánk közeli” névre pedig már jóformán utalni sem kell, a nézők tudják, hogy ez róluk szól. Az ehhez hozzárendelt, nyíltan James Bond– és Mission Impossible-stílusú kémsztori, az olyan szürreális, természetfeletti elemek, mint a világmegváltó (vagy mégsem?) robotember, az irracionális deus ex machina vagy az elidegenítő musical-betétek (zene: Vinnai András) gyakori alkalmazása mind megkérdőjelezik a színpadi világ a közönség valóságához viszonyított pozícióját. Érzékelhető ebben is a fokozás, az események az idő előrehaladtával egyre kevésbé racionálisak, a jelenetkezelés veszít linearitásából, megszaporodnak az alternatív lehetőségek, és egyre inkább akciófilmszerű epizódok következnek. A valóság és a fikció színházi elválaszthatatlansága önmagában természetesen nem lenne problematikus, és ebben az esetben az előadás valóban közelít a szimulákrum felé, de ennek ellenére igen ingoványos mindezek kivitelezése. Mintha a rendező sem tudná biztosan, hogy ezen a valóságspektrumon hol helyezkedik el a produkció. Vinnai kusza története és Horváth fergeteges rendezése sokat vállal, de – úgy tűnik – a megvalósításkor nem a megfelelő eszközökhöz nyúl.
Rainer-Micsinyei Nóra, Mohai Tamás, Molnár Áron
Az persze egyáltalán nem segít a helyzeten, hogy a konzervatív hatalommal szembeszegülő tanárt Rusznák András alakítja, de határozottan nem ez az egyetlen ok, amiért azt gondolom, hogy a Titkosszolgák kölcsönvett ezt-azt Reisz Gábor Magyarázat mindenre című, két éve bemutatott filmjéből. Bár a fókusz eltér, a két liberális gondolkodású pedagógus története kísértetiesen hasonlít egymáshoz: egy homályos ügy kapcsán a jobboldali és kormányközeli sajtó meghurcolja őket. A legszembetűnőbb különbséget az jelenti, hogy míg a Reisz-műben vitákat és érveket látunk, addig Vinnainál karikírozott eseményeket és felnagyított drámai fordulatokat. A cselekmény „belső ellenőrzés”-szálából Gogol A revizorja köszön vissza – a hatalom szolgálói itt is egy félreértés révén válnak figyelmetlen irodistákból két lábon járó, bólogató udvariassággá. A kölcsönzés természetesen nem feltétlenül rossz megoldás, de ezúttal reflektálatlan marad, és az sem világos, hogy egy ilyen heterogén, mozaikszerű történetben milyen jelentősége van éppen ezeknek az intertextusoknak. Ahogyan az sem egyértelmű, hogy a hivatalnokok munkára fordított figyelmének elterelésén kívül milyen funkciója van a karácsonyi időszaknak, vagy annak, hogy a színpadon megjelenített oknyomozói kalandokat időnként az újságíró kamasz lánya (hang: Trill Beatrix) narrálja. Feltehetően ezek mind a cselekmény komplexitásáért felelnek, rendeltetésük a produkció értelmezési rétegeinek mélyítése. Csakhogy kidolgozatlanságuk miatt inkább felületessé és túlzsúfolttá teszik az egyébként egyszerű alapsztorit.
Az előadás ködös narratív szintjei mögött viszont remek színészeket láthatunk. A sztereotip figurák elnagyolt, groteszk megtestesülései egészen karneváli hangulatot teremtenek. Ízlés dolga, hogy a három bürokrata (Mohai Tamás, Molnár Áron, Rainer-Micsinyei Nóra) fárasztóan kitartó ripacskodásról mit gondolunk – mindenesetre érzékelhető, hogy ez egy tudatos döntés, aminek motivációja a hatalmat kiszolgáló hivatalnokok inkompetenciájának, kétbalkezességének radikális hangsúlyozása. Ebből a szempontból színjátékukra is érvényes lehet, hogy „a kevesebb néha több.” Mohai, Molnár és Rainer-Micsinyei kétórás harsány játéka nem hálás feladat: egy ideig elnevetgélünk rajta, de hamar nyomasztóvá válik. A három csinovnyik jellemábrázolásában Kaszás Nina jól kigondolt jelmezeinek kiemelt szerep jut: amíg a színjáték módja összeköti, a viselt kosztüm megkülönbözteti őket.
Fotók: Gordon Eszter. Forrás: Loupe Színházi Társulás
Rusznák András a nemzetgyalázással, vallásellenességgel és genderpropaganda-terjesztéssel megvádolt tanár, a munkáját tisztességgel elvégezni akaró ablakosmester és a családi nyaralásból váratlanul betoppanó titkosszolgálati vezető szerepében egyaránt kiválóan teljesít. Megjelenése a színen mindig üdítő, realista alakításai kellően ellensúlyozzák a trió túlbuzgó energiáit. Változatos karaktereket formál, de jelenlétéből minden esetben stabilitás sugárzik. Az előadás mindig visszatér Rusznákhoz, időt és teret ad a színésznek – és milyen jól teszi! Lovas Rozi megformálása a lelkiismeretes újságíró-édesanya és a (képzeletbeli?) szexi belsőellenőr figurájában valahol a két színjátéktípus között mozog: többnyire visszafogott és lélektanilag realista, de hajlamos a túlkapásokra.
Fekete Anna szocreál hivatali épületek beltéri dizájnját idéző díszlete jól használható, és a játszók nagyszerűen alkalmazkodnak is ehhez a térhez. A lift, az elkülönített kihallgatószoba és az ablakok, illetve ezek megvilágítása (fény: Mohácsi Júlia) hatékonyan nyitja meg, vagy éppen szűkíti össze a mozgásteret.
Az előadás adatlapja a Loupe Színházi Társulás oldalán itt található.