Nemcsak a feminista- vagy nőirodalom, de alapvetően a feminizmus mint kritikai irányzat alakulása is rengeteget köszönhet Virginia Woolfnak, aki szépirodalmi művei mellett tudományos igényességgel értekező esszéjében, az 1929-ben megjelent Saját szobában a nők és az írás viszonyát kutatja. Mivel a szöveg a szerző egy korábban elhangzott kollégiumi előadásának írásos lenyomata, a színpadra adaptálás során találó eszköztárhoz nyúl Fodor Orsolya, amikor a Saját [?] szoba kiindulópontjaként a lecture performance műfaját választja. A Sufni szűk tere egyetemi szemináriumok termévé alakul, ahol a kényelmesen öltözött (jelmez: Bárány Judit), bájosan lelkes Tóth Zsófia és egy fehér vászonra vetített, bölcsészkari referátumokat idéző prezentáció fogadja a közönséget. A fiatal előadó bemutatkozik: S. Juditnak hívják, és most arról fog nekünk beszélni, milyen meglátásai voltak Woolfnak a nők gazdasági és mentális függetlenségével kapcsolatban. Az inkább informális, mint tudományos hangvételű bemutatót rövidesen megszakítja a nézőtérről érkező érett nő, Virginia Woolf (Hay Anna) – és az események ezen a ponton válnak igazán érdekfeszítővé.
A szövegíró és dramaturg Vass Szandi és a rendező Fodor Orsolya produkciója immanens értelmezés és szoros olvasás, ami nem csak mediálisan konvertálja, hanem kritikával és kommentárokkal tűzdeli tele a kis híján százéves forrásszöveget. A dekonstrukció és a rekonstrukció játékos váltakozásának egyik elemi feltétele az időn kívüliség: a megjelenített figurákon és az oda-vissza működő utalásrendszeren keresztül a múlt és a jelen többsíkú párbeszéde válik lehetővé. Egyrészt a jelenkor S. Juditja és a (halálából feltámadt? szellem? képzeletbeli?) Woolf találkozása, másrészt a Saját szobában is szereplő, imaginárius Judith Shakespeare ki nem mondott, de sejtetett reinkarnációja révén. Nemcsak ezek az időtlen találkozások, hanem a két színésznő játéka is nagyon erősen magában hordozza az idézés gesztusát – és bár elsőre úgy tűnhet, a játszók élesen kontúrozott karaktereket alakítanak, az eszmefuttatások előrehaladtával fény derül a megjelenített figurák fluiditására. Tóth nem hívja fel rá a figyelmet, de szerepeit folyton váltogatja: fő szerepe, az egyetemista mellett láthatjuk őt reneszánsz költőnőként, Woolf szerelmeként és angol hercegnőként is. Alakításai rövidek, szinte csak jelzésértékűek – idézőjelként funkcionálnak. Hay ezzel szemben egyetlen szerepet játszik, de szövege önreflexív, így esetében a nyelv gátolja a realista megformálást.
Szintén az idézés és a jelenlét különös játékával szembesülünk, amikor alig észrevehetően megtörténik a műfajváltás, és a lecture performance lényegi tárgya, a nőlét életre kel, a vetítővászon lehullik, és egy szegényes albérleti szoba intim látványa tárul elénk. Vermes Nóra multimediális látványterve a szerepformáláshoz hasonlóan a forrásmű narratív egységét nyitja fel. A vásznon felvillanó fogalmak, képek, színek és videók (Nagy Réka) megragadják a Woolf-szöveg és -lét bizonyos mozzanatait, motívumait – ráadásul úgy, hogy egyben teljesen ellehetetlenítik az értelmezést. Amikor ezekkel a kontextusukból kiragadott jelekkel találkozunk, még nem értünk semmit – a pohár tej vagy a tizenkét nyúl csak később telik meg jelentéssel, ezen a ponton még „csak” szinesztetikus impresszió. A különböző vetítési technikák által a virtuális és a fizikai szféra gyakran érintkezik, kiegészítik egymást a térben – így mosódik össze például William Shakespeare teste Tóth Zsófia arcával. Fontos szerep jut még ezen kívül az árnyjátéknak is – Balázs Krisztián fénykezelése révén szintén világok keverednek egymással.
Tóth Zsófia és Hay Anna. Fotók: Horváth Judit. A képek forrása a Katona József Színház
Az idézett és megelevenített esszé tézismondata szerint a nőknek évi 500 fontra (értsd: stabil gazdasági függetlenségre) és egy saját szobára (értsd: szellemi függetlenségre) van szükségük ahhoz, hogy „szokásukká váljon a szabadság és a bátorság, hogy azt írják, amit gondolnak.” Ezt a meglátást, illetve annak kortárs kivitelezhetőségét vitatja a feldolgozás több ponton is – ahogyan erre az előadás címében elhelyezett kérdőjel is utal. S. Judit szobájában az írás gyakorlata helyett kortárs problémákkal szembesülünk: magas albérletárakkal, alacsony fizetésekkel, nyüzsgő utcazajjal és olyan politikusi kijelentésekkel, mint a „nőügyekkel nem foglalkozunk.” Konkrét kérdések hangzanak el, és a szerző által evidensnek vélt gazdasági pozíciót kritizáló gondolatok, amikre – a nagyon praktikus woolfi javaslatokkal szemben – az előadás nem kínál egzakt megoldást (ez önmagában persze sosem baj). Helyette közös meditációra invitál, illetve arra, hogy mindenki rendezze be magának a számára tökéletes képzeletbeli saját szobát. A kezdeti sokoldalú megoldásokhoz képest itt mintha megrekedne a rendezés, az absztrakciót felváltja a patetikus lebegés. A labda feldobódik, a kortárs alkotó nő remek témalehetőség, de a leütéshez – úgy tűnik, és milyen kár érte – a produkció nem talál megfelelő eszközöket.
Az előadás adatlapja a Katona József Színház oldalán itt található.