Címzett: „Szerkesztő”

Másolatot kapnak: „Nézők” és „Olvasók”

Tárgy: „Kritikus” fedőnevű tmb. jelentése az „opera” fedőnevű titkos találkozóról, 2024. szeptember 13.

2024. szeptember 13-án nyilvános helyen került sor az „opera” fedőnevű titkos találkozó lebonyolítására, melyen „Kritikus” tmb. „Szerkesztő” r. fhdgy. megbízásából a résztvevők közé beépülve vett részt. 

Az első pillanattól kezdve világos volt, hogy az akció résztvevői konspiratív módon megpróbálják elhitetni velünk, hogy az „opera” fedőnevű akció valóban operaelőadás. Aztán pedig azt is, hogy mégsem az. E tekintetben a konspiráció egy idő után dekonspirációvá vált, még jobban összezavarva ezzel a titkos akcióban és ellenakcióban résztvevőket egyaránt.

A gyűlés helyszínére, az Óbudai Társaskörbe érkezve a ruhatárnak is otthont adó előtérben az Anima Musicae Kamarazenekar tagjai játszottak főképp 18. századi velencei szerzők műveiből (köztük Vivalditól, részletes felsorolás a tárgy tekintetében nem indokolt). A megtévesztés célja nyilvánvalóan az volt, hogy elterelje figyelmemet arról, hogy a valódi esemény az előadóteremben fog végbemenni. Az elterelést segítette továbbá, hogy egy kikiáltó (nevét, nyilván az ellenség titkosszolgálatának nyomására, nem adták közre a fedőakció színlapján) mindvégig arra szólította fel a jelenlévőket, hogy ha szeretnének, maradjanak az előtérben, és hallgassanak zenét. Mi több, a kikiáltó többször azt állította, hogy a résztvevők jelenleg Velencében vannak, a 18. században, a karnevál idején. 

Miklósa Erika és Hábetler András az előadásban

Az elterelés nem bizonyult sikeresnek, mert „Kritikus” időben észlelte, hogy az előadóterem ajtaját mindeközben kinyitották, és mindenki elindult befelé. A zenészek kint játszottak tovább, de a résztvevők odabent ültek a sötétben nagyjából fél órát, miközben a kikiáltó továbbra is arról győzködte a megtévesztendő személyeket, hogy ez Velence, és hallgassák a zenét odakint. A fejlemények ismeretében kijelenthető, hogy az elterelési akció nem sikerült, „Kritikus” az előadóteremben maradt, és némán figyelte, ahogy a több száz fős tömeg a sötétben ülve valamely titkos tevékenység részese, de kezdetben nem sikerült megfejteni, hogy voltaképpen mi történik. Az biztos, hogy az est ezen első részében az „opera” csakis valamilyen titkos akció fedőneve lehetett.

Rövid, zavaros eseménysorozatot követően (melyet megtévesztő céllal „technikai átállás”-nak neveztek a helyszínen, de a 21. században egy szál projektor alkalmazását csak megtévesztési céllal nevezhetjük technikának) kezdetét vette az „opera”. Az, hogy amit látunk, nem opera, az első néhány perc után világossá vált. Az opera – előzetes tájékozódásom szerint – színpadi, drámai műfaj, melyben a szereplők egymással szembeni álláspontjai, tettei, érzései révén ún. feszültség alakul ki. A most látott „operában” – mely a Maddalena és Lorenzo címet viselte, erről majd később részletesebben – azonban a szereplők nagyjából a színpadi utasításokat énekelték el: azt, hogy milyen szép Velence (sőt: „Velence fejre áll” – itt bizonyára látni kellett volna a város tükörképét a vízben, ám, nyilván a megtévesztés részeként, nem láttuk), azt, hogy jaj, de vidám vagyok, azt, hogy jaj, de féltékeny vagyok. Ez elég kevés ahhoz, hogy ún. feszültség jöjjön létre, és a jelenlévők egy részét megfigyelve, illetve később velük párbeszédet folytatva az a meggyőződésem alakult ki, hogy ezzel a véleményemmel nem voltam egyedül. 

Ezen kívül – szintén előzetes tájékozódásom szerint – az operának cselekménye is szokott lenni: emberi sorsokat, életproblémákat jelenít meg, valamint van eleje, közepe, vége. Ebben az „operában” annyi történik, hogy Lorenzo nagyon örül annak, hogy Velencében él; hogy miért, az nem derül ki, mert a magánélete amúgy romokban hever, Francesca nagyon féltékeny rá, és hogy ez még a tmb-knek is egyértelmű legyen, ezt időről időre közli is. Feltűnik egy másik, nagyon titokzatos nő, ő Maddalena, aki szökésben van, kényszerházasság elől menekül, ezt világosan a tudtunkra adja, nem kell hozzá párbeszédeket kihallgatni vagy dokumentumokat elemezni. Maddalena és Lorenzo véletlenül találkoznak, egymásba szeretnek, de amikor újra találkoznának, Maddalena már nincs sehol; elvitte az inkvizíció.

Miklósa Erika és Boncsér Gergely

Megítélésem szerint ezt a történetet csak „Kritikus” megtévesztése céljából állíthatták színpadra. Ez ugyanis nem történet. Még akkor sem, ha amúgy a valóságban tényleg megtörtént Lorenzóval, azaz Lorenzo Da Pontéval, Mozart egyik librettistájával. Ellenőriztem, hiteles dokumentumok szerint mindez így volt, egyrészt maga Da Ponte is megírta, másrészt felvettem a kapcsolatot az egykori velencei archívumokat kezelő olasz kollégákkal, és ők is igazolták. De ami a valóságban igaz, nem biztos, hogy a művészetben is annak hat, és az opera állítólag művészet. Mert mi lenne ebben az üzenet, a tanulság? Hogy ne akard megcsalni az élettársadat, mert ha így teszel, a másik nőt elviszi a titkosrendőrség? Észre kellett vennem a tmb-kkel szembeni finom iróniát, viszont nem tudom, hogy az esemény többi résztvevője is így értette-e, amit látott. Vagy így akarták érzékeltetni „Kritikussal”, hogy tudják: jelen van? Másrészt nemcsak iróniát, de kemény kritikát is kaptunk, ezt őszintén meg kell írnom a tisztelt feljebbvalóknak. A darabban ugyanis van egy negyedik szereplő, a Gondoliere, aki egészen a darab végéig nem szólal meg. Viszont már addig is nagyon félelmetesen és cinikusan néz, és feltűnően álarcot visel akkor is, amikor nem indokolt (amikor a többiek éppen nem viselnek). Elég sok ügynököt láttam már ahhoz, hogy világos legyen: a kolléga nagyon tehetségtelenül álcázza magát. Majd a végén még le is leplezte kilétét és cselekedeteit Lorenzo előtt, és utána hosszan énekelt arról, hogy „besúgni jó”. Komolyan így képzelik el az „opera” szerzői egy ügynök életét? Hát itt tart a szakmánk becsülete?

Az „operának” vannak szerzői is. Az író, Fábri Péter neve szintén csak megtévesztési céllal kerülhetett a színlapra, mert korábbi megfigyeléseim során ennél minőségibb munkákat olvastam vagy láttam tőle. Wolf Péter zeneszerzőtől kellemes, hallgatható zenét kaptunk, s noha slágergyanús számot ezúttal nem sikerült alkotnia, a hangszerelés igényessége ezért részben kárpótolt. Komplex zenedrámai megformálásról természetesen nem beszélhetünk, de ehhez a komponistának nem is lett volna kellő szöveges alapanyaga. 

Mester Viktória, Miklósa Erika, Hábetler András és Boncsér Gergely. A képek forrása: Óbudai Társaskör

Az operaénekesek teljesítményének értékelésével bajban vagyok, mert az ő munkájuk normális körülmények között is a megtévesztésen alapul – elvégre ki szokott a valóságban énekelve szerelmet vallani? Ezért ezt az aspektust tegyük is félre. Maradjunk a többi szempontnál! Miklósa Erika – korábbi jelentésekkel összevetve mondhatom – régen volt ilyen meggyőző bármely operaszerepben; úgy tűnik, a technikailag könnyebb szerep jóvoltából visszatalált saját, hiteles és egészséges hangjához. Boncsér Gergelyről rég írhattam olyan pozitív jelentést, mint ezúttal. A hangja végre megint fényesen, diadalmasan zeng, a súlytalan dalocskákat már-már jelentős zeneként interpretálja. Bár nem a mi főcsoport-főnökségünkhöz tartozik, javasolnám az „Igazgató” fedőnevű elvtársnak, hogy Boncsér jelenlegi hangi állapotának megóvása érdekében a jövőben óvatosabban terhelje nagy és nem neki való szerepekkel. Francescát Mester Viktória alakította – szerintem a megtévesztés része, hogy már megint olyan szerepet kellett játszania, mint majdnem mindig. Miért ez a beskatulyázás? A tmb. meggyőződése, hogy ez az ügynök más típusú feladatokban is igen meggyőző lehetne. A Gondoliere Hábetler András volt – biztosan állíthatom, mert korábbi bevetéseken már találkoztam vele, noha megjegyzendő, hogy a színlapon előzetesen más név szerepelt (nyilván megint csak megtévesztési céllal). Meggyőződésem szerint nem rajta múlt, hogy ezt a feladatot csak ilyen sután tudta megoldani: se titokzatos, se humoros nem volt, de nem is lehetett. Egy ügynök számára ez mission impossible.

G. Horváth László úgy tett, mintha „csak” hegedülne, de valójában vezényelte az előadást – észrevettem ám, hiába próbálták titkolni. A jövőben, nem fedett akció keretében, akár nyíltan is magához ragadhatná a kezdeményezést, mert sokirányú tehetségébe, úgy tűnik, a karmesteri is beletartozik.

Végezetül: annak kiderítését, hogy e jó szándékkal, de mégis erősen megkérdőjelezhető eredménnyel létrehozott konspiratív esemény (melyet, egyelőre úgy tűnik, többet nem is ismételnek meg) mennyibe került az államnak, és így az adófizetőknek, az illetékes nyomozó főcsoportfőnökségre hárítom.

Az előadás kartonja az Óbudai Társaskör honlapján itt hozzáférhető.