Persze a nagy kép nem csak és kizárólag depresszív mozaikokból áll össze, ám az kétségtelen, hogy a versenyprogram tetemes részét valamilyen egyéni vagy csoportos trauma hívta életre. A rövidfilmek az esetek többségében egyébként is problémafelvetésekként, vitaindító felütésként működnek: nincs idő és tér arra, hogy az alkotó maximum harminc-negyven percben mélységeiben láttassa azt a kérdéskört, mely őt – vagy környezetét, esetleg a többségi társadalmat – foglalkoztatja, inkább érzetek, hangulatok, impressziók vagy egy-egy téma, geg vagy ötlet fókuszált megvalósítására lehet elég a szűkös játékidő.
Ehhez illeszkedik a „rövid az élet” mottó is, melyet évről évre fémjelez a filmszínházak relatív nyári apátiáját enyhítő Friss Hús: beköszönt a hazai grill fesztiválszezon, ahol nem csak a magyar, hanem a nemzetközi kisjátékfilm elitje is képviselteti magát. A tinédzserkorba lépő eseménysorozatot a versenyprogramban induló hét hazai és négy külföldi szekció mellett egyéb, visszatérő tematikus blokkok (@Midnight, Műfajra magyar!, Weirdcore, Queer Dreams) színesítenek, sőt története során először a főváros határait átlépve vidéki városokban (Pécs, Szeged stb.) is elérhetővé vált.
A fesztivál sűrűsége miatt – az utóbbi egy-két év rövidfilmtermése itt koncentrálódik – egyfajta reflektív látleletként számol be közös életünkről, mentális állapotunkról, korhoz kötött vagy azon átívelő problémáinkról. Hiába készítették a mezőny jelentős részét húszas, harmincas éveikben járó fiatalok, a tárgykörök – mind formájukban, mind tartalmukban – meglehetősen széles skálán mozognak. Vannak kifejezetten az Y- és Z-generációk alapélményeit megragadó, leginkább töredékekből, illékony képzetekből építkező történetek (párkapcsolati elkényelmesedés és kapuzárási pánik a Felfáztamban, a házibulik kaotikus fragmentumait csalódott tinidrámába oltó Hajnal, elveszettségükben egymásra találó fiatalok a Talált tárgyakban), ám a spektrum másik végén megjelennek az idősekről szóló narratívák, melyek hol humorosan, máskor metaforikusan mesélnek magányról és az abból következő ingerszegény hétköznapokról.
Ilyen körülmények között egy macska szeretete is többet jelent a semminél: a Cicaharc a mohó Mirci köré szerveződik, aki hiába tartozik Kozáknéhoz (Nagy Mari), időről időre átszökik Márkusnéhoz (Pogány Judit), így megkezdődik a szabályokat nem ismerő, öldöklő küzdelem a vörös házikedvenc kegyeiért. A különböző okokból magukra maradt nyugdíjasok (férjük már nincs velük, Kozákné fia és unokája Münchenben él, Márkusnénak nem lehetett gyereke) a vasárnapi szentmise álmosító zsoltárjainak éneklésén, a temető látogatásán, a bulvárhoroszkóp olvasásán és az aktuális török-brazil szappanopera közbeni szunyókáláson túl nincs egyéb dolguk, így Mirci megszerzése elsődleges prioritást élvez.
Varga Gábor filmje nem csak a törődés hiányáról, az egyhangú mindennapokról, az elvesztett és azóta vágyott szeretetről szól: a falusi közeghez tartozó motívumok (vándormacska, pletykáló boltosok, a templom mint közösségi tér, ismerős postás, stb.) autentikus beemelése mellett megjelenik az elvándorlás egyre feszélyezőbb kérdése és a technikához fűződő ambivalens viszony (pl. robotporszívó, fejhallgató). A Cicaharc releváns, alulreprezentált problémakörét abszurd humorral ötvözi, miközben végig képes hitelesen artikulálni az elöregedő társadalommal egyre gyakoribbá váló jelenséget: önző módon magukra hagyjuk az időseket annak ellenére, hogy nekik heti egy mosoly is a világot jelentené. Aspektusaiban, settingjében tipikusan magyar, problémáiban, helyzeteiben egyetemes, egyszerre nevettett, elszomorít majd gondolkodásra ösztönöz, de ha mindez nem lenne elég, Nagy Mari és Pogány Judit párosát mindig jó nézni. A tanulság az, hogy mindenkinek jár egy Mirci – aki nem csak projekciós felületként funkcionál és nem olyan, aki a finomabb konzerv csábítására továbbáll.
Az egyedüllét problematikáját már humor nélkül tárgyalja Roszik Fruzsina rendezése: a Tavasz főszereplőjének (Antal Olga) ugyan van férje, sőt középkorú gyereke is velük él, ám a gyakorlatban csak kiszolgálandó biodíszletként működnek. Zsuzsa körül fogy a levegő, szűkül a tér (a szó átvitt és tényleges értelmében): a szorításból egyelőre nem tud szabadulni. A változó korban lévő nő minden szempontból láthatatlan. Családja és környezete nem vesz róla tudomást, a világ elhaladt mellette, házassága kiüresedett, a fiával váltott félmondatok pedig csak arra jók, hogy igazolást kapjon létezésének puszta tényéről. Nem ismerik meg és már ő sem ismer magára: perifériára szorult, ezért más utakat kell keresnie, mert a falak lassan összeérnek az egyszemélyes ágy árnyékában.
A Cicaharchoz képest a Tavasz sötétebb tónusú dráma, amelyben a körülmények látszólag adottak, hiszen még van család, amely egy városban él, Zsuzsának van munkája és szabadsága abban, hogy mit és mikor tesz – Kozáknéval és Márkusnéval szemben, akik szeretteik elvesztése után egy kis faluban élnek az újrakezdés gondolata nélkül –, ám az évtizedes viszonylatban megszokott sémák és az ahhoz tartozó társadalmi elvárások ideig-óráig gátolják a változást. Egy bizonyos pont után azonban már nincs minek és kinek megfelelni, így az egyetlen lehetőség a hosszú ideje lappangó, belső vágy realizálása. Az érzelmi sivárság állapotát felváltja az újrakezdés, az eddigi viszonyok revíziója, mely mágikus dimenziót kap: az önnön, csendesen lappangó szándék először a biológiai óra visszafordulásával kerül a felszínre. Zsuzsa kalitkában töltött élete után a régóta nyitva tátongó ajtón keresztül kell távoznia, amíg még nem késő.
Ami a Cicaharcban és a Tavaszban szorongást és válságot okoz, az a Műfajra magyar! szekcióban debütáló Kellemes Apokalipszist! főhőse számára maga a Paradicsom – még ha nem is tart örökké. Márton (Lukáts Andor) számára éppen az egyedüllét válik felszabadító élménnyé: amúgy is levegőnek nézik, a posta előtt mindig kivárhatatlan a sor, az istentiszteletről mindig elkésik, a pappal két szót sem tud váltani, a kocsmában meg szokás szerint teltház van. A „rend” azonban felborul, amikor a szomszédos atomerőmű miatt radioaktív sugárzást feltételeznek, ezért mindenkit evakuálnak, de persze az öreg férfiről most is elfeledkeznek. A helyzetet kihasználva egyre bátrabban, kisvártatva nagykanállal habzsolja a kiürült falu adta lehetőségeket: otthagyott holmikat gyűjt és használ, eltépi sárgacsekkjeit, megismerkedik a virtuális valósággal és közelebbi kapcsolatba kerül a polgármester guminőjével.
Géczy Dávid hasonló problémakör felé közelít, csak ellentétes előjellel: az idős férfi nem azért élvezi ennyire a magányt, mert nincs szüksége másokra – ezt jelzi a feleségéről megőrzött fotó is -, hanem mert a tragédiát követő bezárkózás fázisa után a falu népe valószínűleg lemondott róla, ő pedig önerőből egyelőre képtelen visszaintegrálódni a közösség vérkeringésébe. Az egyedüllét kezdeti mámora után rájön, hogy az abszurd felállás nem tarthat örökké, muszáj lesz újra erőt vennie magán – még ha minden sikertelen próbálkozással egyre fogy is a türelem. A némileg túlgondolt befejezés ellenére a Kellemes Apokalipszist! Lukáts Andor one man show-ja, mely a problémaérzékenysége mellett számos apró poénnal (Márton a kerti fotelben Camus-t olvas), sajátosan magyar posztapokaliptikus hangulattal operál, de pedzegeti az atomerőmű itthon aktuális kérdését is. Míg a Cicaharc vígjátéki elemekkel kacérkodik, addig a Kellemes Apokalipszist! történetét abszurd-szatirikus köntösbe bújtatja, az elégikus Tavasz pedig metaforikus-misztikus világba helyezi cselekményét, ám az eltérő megvalósítási módok irányvektora azonos: variációk a magányra, mely megeszi a lelket.
A fesztivál idei díjazottjai az alábbi linken érhetőek el.