Kétfajta magyar operett van. Van egyszer a világszínpadokra törő, igényes zenekari kísérettel ellátott, a főszerepekben operai hangokat igénylő típus: Kálmán Imre, de főleg Lehár Ferenc neve fémjelzi ezt a vonulatot (melyet Bécsben is magukénak éreznek és vallanak – legjobb darabjait ott is mutatták be). S van másfelől az a típus, mely sokkal erősebben kötődik keletkezési helyéhez, mert erősebben épít a (nem énekesi, hanem) színészi egyéniség ellenállhatatlanságára, no és sok, több vagy éppen rengeteg benne a lokális utalás.

Szubjektív vallomás következik: olyasvalakitől, aki a kenyerét hosszú ideje részben operakritikusként keresi (s jelen sorok írója e minőségében kirándult most operettet nézni), aligha meglepő, hogy a maradandó operettzenei élményt elsősorban az első típus művei jelentik számára; ám attól még nagyon is szeretheti a második típus darabjait – ha az előadást ma is képesek élettel megtölteni a színészek, s ha (de ez már csak hab a tortán) az egész produkciónak van a szórakoztatáson túlmutató célja és értelme. A Miskolci Nemzeti Színházban éppen ilyen előadást játszanak az évad eleje óta.

Jelenetek az előadásból

Zerkovitz Béla és Szilágyi László Csókos asszonya a (meglehetősen leegyszerűsítő osztályozásom szerinti) második típus egyik legkiválóbb darabja. Illene persze azt mondanom, hogy a szövegkönyv művészetet és valóságot finoman összemosó, ötletesen egymásra vonatkoztató vonulata teszi azzá (a címszereplő voltaképpen minden inkább, mintsem csókos asszony, de színésznőként éppen ennek a darabnak a címszerepében fedezi fel őt Budapest közönsége Budától a Külső-Józsefvároson át a Bajza utcáig, s válik ennek következtében majdnem igazi csókos asszonnyá – ahol is az „azzá válik” rejtené a realista befejezés lehetőségét, a „majdnem” viszont az operettesen megengedő happy end). De, fájdalom, mégsem ez a döntő szempont, sokkal inkább az egy négyzetméterre jutó bombaslágerek meglehetősen magas száma – árulkodó, hogy a színház nyomtatott és elektronikus ajánlói sem felejtik el ezeket tételesen felsorolni közönségcsalogatóként: „Éjjel az omnibusz tetején…”; „Gyere, te nímand…”; „Mi, muzsikus lelkek…”; „Van a Bajza utca sarkán egy kis palota…” stb.

Ha egy pillanatra eljátszunk a gondolattal, hogy egy operettelőadást pusztán zenei produkcióként értékeljünk, akkor voltaképpen elég volna végigelemezni azt, hogy ezek milyen minőségben szólaltak meg az általam látott estén – s e tekintetben a produkció jóval kevésbé mutatna vonzó összképet, mint más szempontokat is figyelembe véve. Nem mintha nem akadtak volna jó, sőt kiváló énekprodukciók – de voltak közepesek és gyengék is, az interpretáció szuggesztivitása azonban ezek esetében is meggyőzővé tudta tenni azt, ami pusztán vokális értelemben esetleg kétséges volt. S mivel az egész együttes valóban együttesként vett részt az előadásban, méltatlannak tartanám tételesen felsorolni a több vagy kevesebb vokális szeplőt – beszéljünk inkább arról, ami az együttes játék magas színvonalából fakad: a produkció koncentráltságáról, arról, hogy ebben az előadásban nem voltak üresjáratok, hogy minden percben figyelni kellett valakire.

Ez többszörösen is magyarázatot igényel. Valakire, és nem valamire – írtam, és nem véletlenül: mert mindig egy-egy színészi villanás, nem ritkán telitalálat volt az, ami lekötötte a figyelmünket, és sosem a színpadtechnika vagy a látványvilág. Ez azt jelenti, hogy a Miskolci Nemzeti Színháznak olyan társulata van, amely 195 percen keresztül képes erre – tudom, hogy ezt sokan leírták már a miskolci társulatról, de mégis, higgyék el, aki főleg hazai opera-előadásokon szocializálódott, annak ez: csoda. Másrészt az is következik mindebből, hogy Szőcs Artur rendező nem a könnyebbik végén ragadta meg az operettsikert, és nem a látvány megagiccsként való tálalásával akart hódítani: az első és harmadik felvonás józsefvárosi udvara játéktérként jól funkcionál, de amúgy kifejezetten egyszerű (mondhatnánk: némi idealizáló tendenciával, de alapvetően mégis realista), míg a második felvonás palotabelsője ízlésesen elegáns – nem túlzó, nem sok (díszlet: Kovács Dániel Ambrus). Ez megint csak azért lehetséges és működőképes, mert az együttes… – de nem folytatom, úgyis tudják.

Harmadrészt: a látványvilág egyszerűségéből nem következik egyenesen, mégis így van: Szőcs Artur rendezése minden, csak nem felforgató, minden, csak nem újraértelmező, ha úgy tetszik: nincsen benne rendezői innováció. Akkor hát minek szól e nagy kritikusi lelkesedés, mi van benne, ha mindez nincs? – kérdezhetnék. Van válaszom: az előadásból árad a műfaj és a szereplők iránti szeretet. Világos, hogy a Csókos asszony szerepeiből nem lehet hamleti mélységű életproblémákat kihámozni – de amit ki lehet, azt ebben az előadásban kihozzák. Ráadásul ezek a szereplők amellett, hogy hitelesen idézik fel a száz évvel ezelőtti Budapest jellegzetes karaktereit, valójában nagyon is maiak: a problémákat Szilágyi László kreálta, de a produkcióban látott viselkedésük, gesztusrendszerük, beszédstílusuk a mai fiatal, közép- és idős generációé. Ez okozza, hogy nemcsak jól szórakozunk rajtuk, de együtt is érzünk velük. S ez a kettősség egyben magában foglalja a rendezés legfőbb – lehet, hogy nem szándékosan, de mégiscsak meglévő – erényét: ez az előadás egyetlen nagy nosztalgikus vágyódás a száz évvel ezelőtti világ életöröme, emberközelsége iránt; aziránt, hogy az emberek élete javarészt a maguk mikrovilágában zajlott, és az életproblémák megoldhatónak is bizonyultak e mikrovilágon belül. Hiteles ez a kép? Aligha; de az operett kerek világa a maga koherens módján hitelesíti számunkra – s mi 195 percre örömmel hagyjuk otthon tévénket, kapcsoljuk ki mobilunkat, és rejtőzünk el a Külső-Józsefvárosban a globalizált valóság elől. A szereplők maisága azt sugallja: így is élhetnénk.

A képek forrása: Miskolci Nemzeti Színház

A több szereposztásban játszott produkció általam látott előadásán Mikita Dorka Júlia alakította a címszerepet (vagyis darabbéli polgári nevén Pünkösdi Katót). Az első és a harmadik felvonásban, a naiv fiatal lányként viselkedő Kató megformálásában kiváló – a nagy váltás, a második felvonás átlényegülése, amelynek hatására Dorozsmai Pista újra beleszeret, azonban elmarad: Mikita itt is a józsefvárosi lányt hozza, holott azt a nagyasszonyt kéne, akit a szerencsések egy nappal korábban a fiktív operettben láthattak Katótól. Nehéz eldönteni, hogy a színész magától vagy rendezői instrukció nyomán formálja-e így a szerepét – mindenesetre a végeredmény kicsit féloldalas, még ha az összbenyomás a jól megoldott részletek okán pozitív is. Tóth Dominik Dorozsmai Pistája szeretnivaló csirkefogó: érthető, hogy minden taszító vonása ellenére miért ragaszkodik hozzá Kató – mert olyan, amilyen, de lelke van. A „Mi, muzsikus lelkek” előadásakor az önsajnáltatásnak olyan mélységeit képes megmutatni, amely – mint azt sokszor tapasztalhatjuk az életben – bármilyen emberi kapcsolatot képes megmérgezni.

Börcsök Olivér Ibolya Ede-alakításának legnagyobb erénye az, hogy szinte teljesen szakítani tud a jól bevált táncoskomikusi klisékkel, és azokat képes nem kevésbé stilizált, mégis mai megoldásokkal helyettesíteni – ellenállhatatlanul mulatságosan. Varga Andrea Rica-Macája viszont a szubrett-szerepkörben megszokott játéksablonokra épít, amivel egy kicsit kilóg az előadás egészéből, de önmagában nézve ebben sem találhatunk kifogásolnivalót. Mertz Tibor nemcsak rezignáltan és nosztalgikusan, de olyan érzékenységgel alakítja Tarpataky bárót, mely a Katóról való lemondását kiemeli az operettsablonok közül, és az etikum megnyilvánulásává avatja. Eperjesi Erika (Hunyadiné), Molnár Anna (Gramschné) és Salat Lehel (Kubanek) eltérő mértékű harsánysággal, de egyaránt építenek helyi közönségkedvenc voltukra, és az ilyesmit a megszólított publikum értékelni szokta. Osváth Tibor Salvatoréja megbízhatóan végszavaz Tarpatakynak, és biztos kézzel üti le a felkínált magas labdákat.

A színház zenekara megbízható teljesítményt nyújtott Philippe de Chalendar vezényletével – olyannyira, hogy játékuk elevensége még a színészek által viselt és használt mikroportot is majdnem elfeledtette velem, mely eszközt a régi szép időkben csak musicaltől lefelé volt ildomos fejre erősíteni…

(A szerző a 2024. december 28-i előadást látta.)

Az előadás adatlapja a Miskolci Nemzeti Színház honlapján itt található.