Nyolcadik alkalommal rendezték meg Szegeden az operatőri teljesítményt fókuszába állító Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivált. A versenyprogramból először maradtak ki a kísérleti filmek, így az öttagú szakmai és a háromtagú kritikus zsűrinek idén kilenc nagyjáték-, hat dokumentum- és huszonkettő rövidfilm közül kellett kiválasztania a nemzetközi szinten egyedülálló, a legjobb képalkotónak járó fődíjat. A bírák azonban nem csak a moziszékekben, de kerekasztalok körül is helyet foglaltak, hogy a kortárs filmkészítés magyar és nemzetközi tendenciáinak legégetőbb kérdéseivel foglalkozzanak.
Minden magát valamire tartó fesztivál elengedhetetlen része a kisebbségek filmes reprezentációjával és a filmiparban való elhelyezkedésük során felmerülő problémákkal és akadályokkal való foglalkozás, vagy tematikus szekciók kialakításával, a zsűri összetételének diverzifikálásával, vagy egyéb kísérő programok szervezésével. A filmfesztivál szervezői ezúttal egy sajnálatos módon rendkívül szűkre szabott, ám kifejezetten üdítő kerekasztal beszélgetéssel rukkoltak elő.
A Női szemmel címet viselő, a „Bibliothéque Pascal ürügyén” tartott beszélgetésen Szilágyi Zsófia rendező (Egy nap, Január 2.), Mécs Mónika producer (Testről és lélekről, A feleségem története) és Csepeli Eszter operatőr (Az almafa virága) beszélgetett Mesterházy Lili filmkritikussal. Az eszmecserét megelőző 2010-es Hajdu Szabolcs alkotás valóban nem volt más nézőcsalogató ürügynél; a filmről ugyanis nem, ahogy más konkrét filmről sem esett szó. Az idő rövidsége miatt mindössze a téma legáltalánosabb aspektusait érintették a résztvevők. Már maga a program elnevezése felveti a kérdést: van-e egyáltalán női tekintet, vagy divatos anglicizmussal élve, female gaze?
Jelenet a Filo hua hum című argentin filmből
A női emancipációt tárgyaló tematikus beszélgetések mindig magukban rejtik azt a veszélyt – legalábbis a nyugati kultúrharcot követők számára –, hogy ugyan több hangon megszólaló, de egyoldalú, leegyszerűsített és elidegenítő feminista szónoklatba csap át. Ezért is hatott üdítően a résztvevők egyet nem értése, ami már az első kérdésnél egyértelművé vált. Míg Szilágyi a téma irodalmának rövid történelmi összefoglalója után a mindennapi életben a nőkre gyakorolt hatások (anyaság, párkapcsolati szerep stb.) tudatalatti internalizálásának tudta be a női nézőpont létjogosultságát, addig Mécs az „ahány ember, annyiféle érzékelés” felfogást képviselve inkább azt a kérdést tartotta fontosnak, hogy hogyan lehet a nőktől elvárt szerepek és a művészi ambíciók között egyensúlyozni? A kollektivizmus és individualizmus határán kialakult eltérő véleményeket Csepeli (inkább az előbbihez húzva) azzal az izgalmas felvetéssel hozta közös nevezőre, hogy valójában az számít, hogy a bensővé tett hatások ellenére az adott ember mit vesz észre.
Az érdekérvényesítés nehézségeit illetően egyetértés volt a résztvevők között abban, hogy egy rendkívül nyitott, befogadó közegben dolgoznak, aminek köszönhetően kifejezetten negatív tapasztalatot nem, maximum egy-két férfi munkatárstól érkező meggondolatlan félmondatot idéztek csak fel. Az előbbiekből organikusan következett a női kvóták kérdése, ami a beszélgetés talán legizgalmasabb pillanatához vezetett. Megint csak Mécs és Szilágyi volt eltérő véleményen, ugyanis igaz, a producer az EU-s támogatások esetében él a kiírásokban szereplő női munkatársakért járó plusz pontok lehetőségével, mégis ellenzi a „női kvóta” gondolatát, mondván, a megfelelő posztra a megfelelő embert kell állítani, nemtől függetlenül. A rendező mindehhez hevesen tette hozzá, hogy a kívánt tapasztalatot mégiscsak meg kell szerezni valahogy. A külföldi gyakorlatokat jól ismerő Csepeli erre az Ausztráliában alkalmazott shadowing módszert hozta fel, mint lehetséges utat. Abban azonban mindhármuk egyetértett, hogy ehhez a magyar filmipar túlságosan kicsi.
A témáról órákig folyhatott volna még a beszélgetés, így az, hogy az elfoglalt zsűritagok mindössze húsz percig tették ezt, nem igazán kifogásolható. Az viszont már igen, hogy a fesztivál programjában nem szerepelt olyan alkotás, ami mentén, a kerekasztal meghallgatása után elgondolkozhatott volna a néző a hallottakról (pl. Mészáros Márta, Enyedi Ildikó vagy Szilágyi Zsófia filmjei).
Hasonló körülmények és hibák mentén került sor a fesztivál harmadik napján Lénárt András Mozgóképes múlt című könyvének bemutatójára. A szerzővel Kovács Gellért filmkritikus és Szabó Gábor operatőr (Jób lázadása) beszélgetett. A tanulmánygyűjtemény alcíme (Közelítések a film és történelem kapcsolatához) akár egy több szemeszteren át tartó egyetemi előadásé is lehetne. A tizenhárom tanulmányból álló kötetben olvashatunk a diktatúrák filmpolitikájáról, a spanyol polgárháború feleinek filmstratégiájáról, a rendszerváltások alatt kialakuló demokratikus filmpolitika születéséről, de található benne filmelemzés és rendezői portré is.
Jelenet a Devil in the Lake című dél-koreai filmből
Várható is volt, hogy a résztvevők nem fognak mindenre kitérni, ahogy az is, hogy hamar „csúszóssá fog válni a talaj”. A gyors tartalomismertetést és kronologikus áttekintést, illetve „a történelmi film többet mond el arról a korról, amiben készítették” közhelyének közlését követően egyből szóba is kerültek a kortárs magyar történelmi filmek.
Ez utóbbi nemcsak azért sajnálatos, mert a szerző elmondása szerint szándékosan nem szentelt a témának fejezetet, de azért is, mert a magyar kulturális diskurzusban amúgy is gyakran előkerülő téma tárgyalása miatt arra a fontos kérdésre sem adtak választ a résztvevők, hogy egy történelmi film esetében mi garantálja a hitelességet? Amint megtudtuk, Lénárt különbséget tesz a „történelmi kontextusban játszódó” és a történelmi filmek között, ám a különbségtétel mibenléte a beszélgetés folyamán szintén nem derült ki.
A beszélgetés legérdekesebb pontja azonban mégis a kortárs magyar történelmi filmek tendenciájához köthető. Szabó Gábor beszámolt a filmkészítőket foglalkoztató dilemmákról. Arra a kérdésére, hogy egy kollégája mégis miért vállal el adott filmeket, szakmatársa azt válaszolta, azért, hogy „legalább szakmailag legyen rendben.” Bár Szabó ezzel nem ért egyet (már csak azért sem, mert minél jobb szakmailag egy film, annál hatásosabb is lesz), az anekdota mégis a kérdéskör egy keveset tárgyalt aspektusára világított rá. Már csak ezért elfért volna egy az NFI által támogatott történelmi film a programban – a Semmelweis kifejezetten adja magát.
Jelenet a Völker Körper Stoff című német-magyar filmből. Forrás: ZSIFF.
A fesztivál természetesen nem csak kerekasztalokból állt. Itt tartották a magyarság elmúlt négyszáz évének a magyar lélekre gyakorolt hatását színházszerűen ábrázoló, német-magyar koprodukcióban készült Völker Körper Stoff, és az egy hányattatott sorsú apa-fiú kapcsolatot bemutató argentin road movie, a Filo Hua Hum világpremierjét, de itt láthatta először a magyar közönség a Devil in the Lake című dél-koreai horrort is. A versenyből azonban egy mexikói rövidfilm, az Apnea emelkedett ki a leginkább. Az egy úszóedzőnő és egy sportoló lány viszonyát bemutató alkotás nem csak tabudöntögető témaválasztásával és történetével, de szuggesztív és érzéki képivilágával is testhosszal hagyta maga mögött a mezőnyt, a zsűri méltán jutalmazta a fesztivál fődíjával.